Lujza vagyok. Csak nem az a nevem. És őket sem úgy hívják. Akikről írok. Mert az életemről beszélek.
Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy aki hasonló és rátalál, tudja, hogy nincs egyedül. Ha csak egyetlen embernek is segítek azzal, hogy bepillantást engedek a saját mennyeimbe és poklaimba, akkor már megérte. Mert a legnehezebb a depresszióban, hogy teljesen egyedül érezzük magunkat. Bár körülvesznek egészséges emberek, akik közül sokan ismernek, szeretnek és segíteni akarnak, senki nem megy át velünk. Az egészen.
2018-ban diagnosztizáltak nálam először depressziót, és évek kellettek, hogy a
diagnózist bipoláris depresszióra javítsák. Depresszív és mániás szakaszaim öt éven át fél éves ciklusokban váltották egymást. Négy depresszív fázisomból négyszer szálltam ki. Minden kiszállásomkor azt hittem, hogy soha többé nem jön vissza, hogy rájöttem, mi volt az oka és hogyan kell élnem. De az új, szép terveket megint megrázta a mánia földrengése, ami aztán a mind magasabb magasságokból az egyre mélyebb
mélységekbe taszított le.
Míg az első depresszióm a mai napból visszanézve csak egy nátha volt, addig a másodikban a pszichiátriára kerültem, a harmadikban alakult ki először pszeudodemenciám1, a negyedikben pedig átmeneti látászavarral is küzdöttem és
megpróbáltam kiszállni. Az egészből.
Ezeket az éveket egy rossz akció- vagy horrorfilmhez tudom hasonlítani, mikor valakit leütnek, azt hiszed meghal, aztán mégsem. Felkel és épp magára eszmél, mikor átmegy rajta egy úthenger. Csodával határos módon ezt is túléli, majd mikor megint talajt fog, egy bomba robban mellette. Micsoda? Még mindig mozog? Megint felkelt?
Fel, de akkor jön egy földrengés. Vagy vulkánkitörés. Keresztes háború. Boszorkányégetés. Villamosszék, vagy guillotine az? De ezeket is túléli… és szeret élni. Szeretne. Teljes, kiegyensúlyozott életet és mindent elkövet ezért. Csak előre
tud menekülni.
Egy többdimenziós hullámvasút ez, amiből kiszállni utólag mindig csak illúziónak tűnik. Mert sose tudni, hol a következő dimenzió és mit rejteget. Egyszerűen nem lehet rá felkészülni. Hiába határoztam el akárhányszor, hogy erősebb leszek a betegségemnél, az újra és újra felülkerekedett rajtam. Körömszakadtig tartó és egyre véresebb harcaimból kikelve mégis mindig ott volt a remény, akkor is, ha aztán megint ledózerolták. Ezredszerre is felálltam és megpróbáltam a gyeplőt a saját kezembe venni. „Talán most sikerül.”
Nem az eleje érdekel, hogy mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás. Hanem, hogy melyik fázisomban lesz vége. Az egésznek. Lesznek a halálom előtt olyan évek vagy évtizedek, amit egészségesen és stabilan tudok leélni?
1 A pszeudodemencia egy mentális szindróma, amit pszichés jellegű problémák váltanak ki. A memória globális károsodásának fő jelei az alapvető ismeretek és kognitív funkciók (emlékezet, a
beszéd vagy annak észlelése) részbeni vagy teljes elvesztése. A psziché a tudat védőreakciójaként fejlesztik ki az állapotot. Az ennek következtében létrejövő cselekvésképtelenség, tudatzavar, és
a tudatosság szűkülése nem engedi a beteget más gondolatra átváltani. Folyamatosan és kétségbeesetten a betegségére koncentrál. Minden emlékezetkísérlet zavarosnak tűnik, sokszor alapvető szavak vagy, hogy hol és miért van, nem jutnak eszébe. Tüneteiben tehát agyon hasonló a demenciához, de attól eltérően nem köthető korosztályhoz, és amint az oka elmúlik, megszűnik.