Lujza vagyok. Csak nem az a nevem. És őket sem úgy hívják. Akikről írok. Meg kellett változtatnom a neveinket. Mert az életemről beszélek, a legszemélyesebb fájdalmaimról és reményeimről.
Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy aki hasonló helyzetben van és rátalál, tudja, hogy nincs egyedül. Ha csak egyetlen embernek is segítek azzal, hogy bepillantást engedek a saját mennyeimbe és poklaimba, akkor már megérte. Mert a legnehezebb a depresszióban, hogy teljesen egyedül érezzük magunkat. Bár körülvesznek egészséges emberek, akik közül sokan szeretnek és segíteni akarnak, senki nem megy át velünk az Egészen.
Öt éve szenvedek bipoláris depresszióban. Átlagosan fél év depresszió, fél év mánia és így tovább. Négy depresszív fázisomból négyszer szálltam ki. Minden kiszállásomkor azt hittem, hogy soha többé nem jön vissza a depresszió, hogy rájöttem, mi volt az oka és hogyan kell élnem. De az új, szép terveket megint megrázta a mánia földrengése, ami aztán a nagy magasságból az egyre mélyebb mélységekbe taszított le.
Míg az első depresszióm a mai napból visszanézve csak egy nátha volt, addig a másodikban a pszichiátriára kerültem, a harmadikban pluszban pszeudodemenciám1 is volt, a negyedikben pedig átmeneti látászavarral is küzdtem.
Az elmúlt éveket leginkább egy rossz akció- vagy horrorfilmhez tudom hasonlítani, mikor valakit leütnek, azt hiszed meghal, aztán mégsem, aztán átmegy rajta egy úthenger, de csodával határos módon ebből is felkel, de akkor meg pont egy bomba robban mellette. De azt is túléli… és szeret élni. Szeretne. Teljes, kiegyensúlyozott életet és mindent elkövet ezért legjobb tudása szerint.
Egy többdimenziós hullámvasúton ülök, akkor is, ha sokszor azt hiszem, hogy már kiszálltam belőle. Mert sose tudni, hogy hol a következő dimenzió. Nem lehet rá felkészülni. Hiába határozom el akárhányszor, hogy erősebb leszek a betegségemnél, az újra és újra felülkerekedik rajtam. Körömszakadtig tartó és egyre véresebb harcaimból kikelve mégis mindig ott a remény, akkor is, ha megint ledózerolják. Ezredszerre is felállok és megpróbálom a gyeplőt a saját kezembe venni. Talán most sikerül.
Mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? Teljesen mindegy! Mi lesz a vége? Tyúk vagy tojás? Melyik fázisomban fogok meghalni? Lesz halálom előtt még olyan idő, évek vagy évtizedek, amit egészségesen és stabilan tudok leélni?
1Az pszeudodemencia egy mentális szindróma, amit pszichés jellegű problémák váltanak ki. A memória globális károsodásának fő jelei az alapvető ismeretek és kognitív funkciók (emlékezet, a beszéd vagy annak észlelése) részbeni vagy teljes elvesztése. A psziché a tudat védőreakciójaként fejlesztik ki az állapotot. Az ennek következtében létrejövő cselekvésképtelenség, tudatzavar, és a tudatosság szűkülése nem engedi a beteget más gondolatra átváltani. Folyamatosan és kétségbeesetten a betegségére koncentrál, így nagyon nehéz kiszállnia ebből az állapotból. Minden emlékezetkísérlet zavarosnak tűnik, sokszor alapvető szavak vagy, hogy hol és miért van nem jutnak eszébe. Tüneteiben tehát agyon hasonló a demenciához, de attól eltérően nem köthető korosztályhoz, és amint az oka elmúlik, megszűnik.