Másnaposság, lelkifurdalás, kétségbeesés. Gyűlölöm ezt a fajta dekoncentráltságot. A harmadik napja tartó szemináriumból egy szót sem értek és nem is érdekel. Csendre és pihenésre lenne szükségem. Talán ha tegnap este nem iszom annyit, akkor az éjszaka elvégződött volna bennem a tegnapi felfokozott és sűrű nap feldolgozása. És a szégyen sem lenne bennem. Lefekvéskor ugyanis először felhívtam Dávidot, hogy elmeséljem az örömömet. Utána meg ezt írtam neki: „Újra látni szeretnélek. Mindegy, milyen kapcsolat van köztünk. Egyszerűen rajongok a személyiségedért és szeretnék valahogy, olyan gyakran, ahogy csak engeded, a közeledben lenni.” Most meg fogom a fejem. Az alkohol beszélt belőlem. A józan eszem tudja, hogy sehová nem vezet ilyesmit írogatni, és nem is értem, milyen gyermeki kétségbeesés vagy kapaszkodás vitt rá, hiszen normális állapotomban azt gondolom, feldolgoztam már, hogy vége a kapcsolatnak. Sőt, az után az este után, amit pár napja együtt töltöttünk, még világosabb lett bennem, hogy szép volt, de vége és ez is rendben.
Rajta kívül ráadásul még két másik férfival is leveleztem, valamint telepítettem a Tindert a telefonomra.
Jóságos Isten! Reggel csak ködösen emlékeztem minderre vissza, és azonnal letöröltem az alkalmazást. Nem állok készen férfiakkal való kapcsolatra, de még csak találkozásra sem. Egyrészt mert annyira máshol van most a fókuszom (gyerekek, munka), másrészt mert időre van szükségem ahhoz, hogy a két tönkrement kapcsolatomat feldolgozzam.
17:28
Elindultam Edittől, akinél a hétvége nagy részét töltöttem, haza. Magány, sötét, szégyen. De szembe nézek velük. Épp ezért választottam ezt az útvonalat. Először a József téren át, ahol már építik a karácsonyi bodegákat. Ezzel még csak nem is számoltam: belém hasít, hogy néhány éve itt jártunk december 24-én nagy izgalmak és várakozások közepette a lányokkal. Le a metróhoz, Dáviddal való első találkozásunk helyéhez. Tudatosítom magamban, hogy nem ő, hanem az emlékek hiányoznak. Ahol pedig majd leszállok, az a piros lámpa enged tovább, ahol előző depresszióm minden napján a másik irányban várakoztunk Mamával és Rékával, hogy belekezdjünk egy órás sétánkba. Aztán következik az az út, ahol mindig a metróhoz mentem a családommal töltött évek alatt. Ezer emlék bármelyik irányba, és az út végén nem nyithatok be hozzájuk. El kell mennem a ház előtt, ahol valószínűleg otthon vannak, nem is sejtve, hogy az anyjuk épp csak pár méterre van tőlük. És tovább felfele az utcán. Az már csak négy perc. Menni fog. A következő megállóban kell leszállnom.
17:46
A piros lámpánál semennyit sem kellett várni. A villany ég a lakásukban.