Különböző jelekből tudom, hogy depressziós fázisban vagyok. A napokban újra kezdődött az az állapot, amikor több dologhoz is hozzáfognék, mégsem tudok megmozdulni. Itt a korábbi módszert alkalmazom: időt hagyok magamnak. Tudom, hogy mindjárt, vagy valamikor lesz erőm megmozdulni és tovább működni. További tünetek az étvágytalanság, a levegő hosszú kifújása, általános magabizonytalanság, fáradtság, kedvtelenség.
Most először nem félelmetes ezeket a jeleket dekódolni, mert az életkörülményeim megváltozása miatt ez a fázis köszönőviszonyban sincs a korábbi depressziókkal, ugyanúgy, ahogy erős mániás fázisban sem voltam az előző negatív szakasz óta. Az egészet az egészséges stabilitásom egyik pólusként élem meg. Soha semmi nem fog azon változtatni, hogy bipoláris depresszióval élek, így szükségszerű, hogy megéljek hangulati hullámokat. Ezeknek minél gyengébbnek és rövidebb ideig tartónak kell ahhoz lenniük, hogy a biztonság közelében maradjak. És Istennek hála, egy olyan pontjára érkeztem az életemnek, ahol erre végre hatással tudok lenni. Tavaly ilyenkorra lettem egyedül. Akkor szerettem meg magam. Valamiféle páncéllal vontam körbe, és belül melegített a bennem összegubódzó gyermeket, aki valaha voltam, és aki valahogy mindig is leszek. Akire szeretve vigyázni kell, és akire örökké szeretve vigyázni fogok. Akitől a fájdalmat tanultam, és akinek a a fájdalmát megélni és elengedni tanultam.
Ismerem a naptárat, de sosem vagyok rá felkészülve. Hogy eljön az ősz. Mit jön, rám támad. Eleinte azt hiszem, végre itt egy hűvösebb nap, egy átmeneti fellélegzés a hőségből. Aztán kiderül, hogy nem ez a kivétel, hanem az, amikor újra meleg lesz. És mindezzel kíméletlenül, hajszál pontosan egyszerre változik meg a fény beesési szöge. Gyűlölöm ezt a fényt, ő pedig egyik napról a másikra koppint rá a hátamra, és a depresszióra emlékeztet. Öt éve minden ősszel depressziós voltam. Ebből az első kettő pontosan az ősszel egyszerre jelent meg, a másik háromban az ősz csak mélyítette a nyár végén jelentkező rémálmot.
Más okot nem találok a hangulatom megváltozására. Nincs több nehézség vagy félelem most az életemben, mint az elmúlt hónapokban. Tehát vagy maga az ősz, vagy valami biológiai ritmus. (Talán egyszer egy orvos le fogja majd tudni vezetni ennek biológiai működését.)
Ma reggel szálltam először szembe vele. Elindultam dolgozni, és arra gondoltam, mennyire hálás vagyok, hogy van munkám, egy hely, ahol szükség van rám, egy hely, ami napi ritmust ad. Rollerrel és tömegközlekedéssel járok dolgozni, a metró megálló felé a lakásomtól lejt az út. Segített hát a gravitáció a tervem megvalósításában. Csak gurultam és gurultam, magam kialudva, munkára készen, és belélegeztem az őszt, az ellenségemet. Először néztem szembe vele.
Ez nagyon szép! (Az előzményeket meg ismerem.)