Többször felébredtem rá, hogy elfelejtettem útját venni a vérem patakként a frissen húzott lepedőre folyásának. (Ha tudnák ezek a petesejtek, mennyi erőfeszítésbe tellett rávennem magam egyik restanciámra, a régóta mocskos ágynemű lecserélésére…) Folyton visszaaludtam és azt reméltem, hogy csak álmodtam. Abban a pszichés és fizikai kimerültségben lehetetlen volt elválasztani az álmot és a valóságot, és bármelyikből is felkelni.
Közben újabb és újabb hátborzongató rémségek írták felül agyam tárhelyét. Egy-egy szakaszban felfogtam, hogy az előző rész csak képzeletem szüleménye volt, mégsem tudtam, hogy hány napja is álmodtam, majd rájöttem, hogy mindezen az álmomban gondolkodom. Aztán tovább üldöztettem és újra meghaltam. A halál sosem hozott megnyugvást, mert azonnal egy új dimenzióban találtam magam, ahol minden elölről kezdődött, csak másképp. Mert a programíró játékmester célja nem az volt, hogy megsemmisítsen, hanem, hogy minél tovább gyönyörködjön halálfélelmeim és reménytelen meneküléseim véget nem érő verzióiban.
Egyszer csak megjelent egy mondat egy régebbi naplómból: „A rémálmok korszakának, ha csak ideiglenesen is, de vége.” És akkor rezignáltan nyugtáztam (továbbra is az álmomban), hogy a hangsúly az „ideiglenesen” van. A tudat alattimban is újra és újra visszaköszönő, az öröktől fogva lévő és örökké tartó, eltűnő-feltűnő depresszió hullámvasútja az életem egyetlen fix pontja. A részemre kijutó egyetlen konstans tehát az örök változó.