Most a futásról. Mert bár tudom, hogy eddig bármi, amit felépítettem, az később összeomlott. Mégis szakadatlanul építkezem, hogy kihasználjam az időt, amit így is úgy is le kell itt pengetnem. Az aktuális fogódzkodó pontot azért hoztam létre, hogy alkalmazásakor egy bizonyos szintig ki tudjam magam húzni a depresszió mocsarából. Délelőttönként, amikor csak rá tudom venni magam, elmegyek futni. Tíz perccel kezdtem, és már van, hogy 25 perces egy kör. Utána egy darabig elégedett vagyok. Persze a lihegés lassulásával és az izzadtság száradásával fordított arányban lassan visszakúszik a tehetetlenség és a hogyan tovább kérdése.
Próbálom felosztani a napomat délután háromig. Ekkor indulok dolgozni, és ez az egy biztos pont, amit mindig teljesítek, és ami esetenként egybeesik azzal, hogy ki tudjak kelni az ágyból. Mikor 10 után sikerül ébrednem, eggyel kisebb a nyomás a mellkasomon: kevesebb idő – kevesebb döntés. Amikor viszont 7-8 körül ébredek, rettegek a hosszú homálytól, amiben álomszerű lassúsággal próbálok egy-egy tételt valahogy lehúzni a teendők listájáról. Néha próbálom magamnak sorolgatni, mi az az egy-két dolog, amit aznap elvégeztem (ha az egyáltalán egy olyan nap), de a gondolatom azonnal átterelődik az el nem végzett felém tornyosulókra.
Mondogatom magamnak a „nem baj”-okat, mert ez a technika az előző depressziós fázisban bevált. De most kevésbé sikerül szeretni magam. Hosszú, mozdulatlan, egyet testtartásba meredések, várás arra, hogy eldöntsem, hogyan tovább. Az egyik ilyen kifeszített mozdulatlanságban azon is elgondolkoztam, hogy talán még a légzésem is leáll.
Tűpontos. Kivéve a futást. Engem sem a hold, sem a nap fog látni futni, az biztos.