Mikor napokig nem látom a lányaimat, azzal a gondolattal próbálom nyugtatni magam, hogy még ha soha többet sem találkoznánk, az életcélom akkor is az, hogy őket támogassam.
A depresszióm évei Csipkerózsika százéves álmára hasonlítanak. Csak míg ő hibernáltságából szájszag és ráncok nélkül ébredt fel, hogy ölébe hulljon életcélja, a szerelem; addig az én életemből évek törlődtek ki. Mint ahogy a gyerekek horizont nélküli rajzai: lent, amit a gravitáció vonz és ahol kezdik kiismerni magukat, fent pedig a csoda, a messzi végtelen. A kettő közt fehér marad a papír.
Az én fehér álmom előtt gyerek voltam, aki bármennyire szerette a saját gyerekeit, az egekbe akart jutni. Történelmet akart írni a tehetségével, a szenvedélyével. Úgy képzelte, ha ez sikerül neki, a gyerekei is egy jobb világban élhetnek tovább: az ő világában. Csakhogy közben sötét lett. Elaludt, megvakult és megsüketült. Bebábozódott. Mire kibújt belőle, döbbenettel tapasztalta, hogy ezek a gyerekek közben sokkal idősebbek lettek, és szinte fel sem ismerte őket. Hol voltam én, miközben így felnőttek? – kérdezte. – Hogy élték túl az egészséges anya nélküli éveket?
A metamorfózisból nem egy pillangó bújt ki, hanem egy ember. 60-70 kiló közti és 30-40 év körüli. Úgy kezdődött az élete, hogy már elfáradt és tele volt fájó emlékekkel. Automatikusan elkezdte tenni, amit a körülötte lévő felnőttek tesznek: állást szerzett magának. Felkelt, dolgozni ment, elfáradt, hazament és aludt, aztán kezdte elölről. Emlékezett rá, hogy voltak egyszer álmai, de már nem akart velük foglalkozni. Csak azzal, hogy jól legyen annyira, hogy pénzt tudjon keresni, és hogy anya legyen, ha a pillangóinak szükségük van rá.