Végre eljött a zokogógörcs. Miközben teljesen átadtam magam kétségbeesésem és fájdalmam kitörésének, kénytelen voltam azzal is foglalkozni, mit gondolhatnak a járókelők a széles sétáló utca forgatagában. Egy kirakat felé fordultam. Egy sportbolt sífelszerelése tetszett át a könnyek és az üveg túloldaláról. (Még mindig szerencsésebb helyzet, mint a tavaly augusztustól novemberig, a tömegközlekedéses eseteim, ahol szintén volt a közelemben valahol egy ablak, de az engem körbe vevők nem haladtak el mellettem, velem együtt utaztak.)
A megfelelő időpontot sikerült kiválasztanom. Bár a lányokkal szerencsére majdnem egész nap együtt voltunk, ekkor ők épp előre mentek egy másik üzletbe, miközben én az egyikben álltam egy hosszú sorban. Ráadásul konfliktusba kerültem az eladóval, ami ugródeszkát biztosított rá, hogy amint kilépek az utcára, végre rákezdhessek. Mintegy 10-15 percig fordultam egyszerre a kirakat felé és befelé a mélybe, hogy szembenézzek a legnagyobb félelmemmel: mi lesz, ha elveszítem az állásom? Hol ás mit találhatok még magamnak, hogy értelmezzem az eddigi kusza életrajzomat, ha nem úgy, hogy itt kell lennem, de főleg: hogy adom meg a biztonságot a gyerekeimnek? Mert étteremvezetőként – ami nem érdekel, mennyire nehéz vagy áll távol eredeti álmomtól, a színháztól – nem csak anyagilag támaszkodhatnak rám, de munkát is tudok nekik adni legrosszabb esetben. Nekem soha nem volt, nem hogy közeli családtagom, de ismerősöm sem, akitől ilyen segítséget remélhettem volna. Nekik muszáj egy biztonságosabb életet élniük.