És már a november. Eddigre elfogadhatóbb az ősz, mert már benne vagyunk és telik. Szerencsére és szándékosan kerülöm azokat a helyeket, ahol nagyobb mennyiségben találkoznék a legendásan szép színes falevelekkel vagy gesztenyékkel. Az ágak, levélkupacok meg az a másik, a két évvel ezelőtti, legsúlyosabb depressziómra emlékeztetnek. Amikor édesanyám hozzánk költözött, és vele és Rékával nap mint nap róttuk az utcákat és a parkokat. Ugyanazt az egyórás kört, a végtelenek tűnőt. Az eleje és a közepe és a vége is fájdalmas és az is, amikor elmúlik. (Mert hónapokig egy pillanat enyhülés sem volt, talán az elalvás előtti utolsó féléber másodperc.) Azok a hosszú percek, ahogy a parkban ülünk, a három holló, két nagy meg egy kicsi, és a kicsi is látja, hogy mások az ő korában vidáman ugrándoznak bele a levélkupacokba és gyűjtik a gesztenyéket egészséges és jókedvű szüleiknek. Az én néma hollócskám, a türelmes, állhatatos, szelíd. És az anyám. A két kétségbeesett kötelék. Hogy bírták ki a betegségemet minden nap? Azóta nem volt egyikünk sem azokban a parkokban, az akkori napi poklok helyszínén.