Megint egy házzal tovább.
Vége a Léleknek.
Minden mozdulat az utolsó.
A bón-rendszerben még mindig sok mindent nehezen találok meg. Azt hittem, eljön egyszer majd a napja annak, hogy vakon is tudnám csinálni.
Az asztalnál ülök munkaidőben. Tőlem vagy 5 méterre az egyetlen vendég. Talán az utolsó. Dupla presszókávét és kis szódacitromot iszik. Az erről szóló bón letépetlenül lóg ki a gépből. Mint egy óriási elhagyatott színházban egy fél pár balettcipő.
Mind a két alkalommal, mikor tegnap visszatettem a teáskannákat a poros polcra, ösztönösen le akartam pakolni az összeset és kitakarítani alattuk. Aztán megéreztem. Amikor pedig Tamás azt mondta, beszélni akar velünk, már tudtam.
Ma mindent úgy csinálok, ahogy szoktam. Kirakom az újságokat, ha vécére megyek addig nyomkodom az öblítés után az elromlott gombot, míg a víz el nem áll. Becsukom a gardrób és az iroda felé vezető folyosó ajtaját Imre helyett, ahogy Tamás tanította. De a gyömbérpuré tárolásának kétféle módján nem fogok már harcolni. Nem az, hogy feladtam, a harc múlt el.
Az egyetlen vendégünk mentében megkérdezi, hogy a rossz idő miatt nincs-e forgalom, vagy még túl korán van. Az idő miatt, mondom. Még nem tudja, hogy ide már nem jön többet. Legalábbis hozzánk nem. Persze lehet, hogy amúgy se jött volna soha többé már, talán nem is a környéken, vagy nem is ebben a városban lakik, és így nem fogja megtudni. Kilép az esőbe és megint magunkra maradunk Imrével. Meg a zene és a gyenge fények, hiába rimánkodunk és hiába ígérgette Tamás, hogy majd kicseréli őket, ez már így marad.
Rohamosan hűlt le az elmúlt 48 órában az idő, de a falak még tartják a meleget. A hőmérséklet éppen optimális. Kitörlöm a naptáramból jövő héttől az összes műszakom.