Azt írtam, neki, hogy az írás a legfontosabb terápiám. Hogy nagyon nehéz elkezdeni, mert eleinte lehetetlennel tűnik formába önteni mindazt, ami belül van. Nincs hozzá elég kéz, nincs hozzá elég szem és szív. De aztán valahogy mégis elindul egy út. Úgysem lehet mindent. Sem egyszerre, sem egyáltalán. Azt írtam neki, hogy aztán egyszer csak eljön az a pont, amikor már nem akarod abbahagyni. Amikor a drogoddá válik.
Azt írta, hogy nem képes találkozni. Hogy írjunk egymásnak. És másfél óra múlva, hogy mégis találkozzunk. Életem egyik legszebb másfél órája volt. Tudtam, hogy élőben nem lehetünk olyan közel egymáshoz, mint írásban.
Minden téren kihozta belőlem a végleteket. Az egyik pillanatban taszultam tőle, a másikban vonzódtam hozzá. Ha csak egy pillanatra is hozzám ért, miközben gesztikulált, beleborzongtam. Eszméletlen hülyeségnek találtam, amikről beszélt, közben pedig éreztem, hogy teljesen megért. Úgy, ahogy talán senki. Soha nem beszéltem még olyan depresszióssal, aki nálam is mélyebb mélységeket élt meg. Egy szeretetéhes kiskutya, tele sebekkel és belső vérzésekkel, már nem is vakkant, némán tűri, hogy semmit nem mer már várni az élettől. Sokáig szorongtam, éreztem, hogy ennek véget kell vetni, mert biztos, hogy semmit nem akarhatok tőle, sehova nem vezetne köztünk. Amikor kimondtam, hogy haza akarok menni és egyedül, megértette, hogy védenem kell magam.
Össze voltam gubódzva, miközben érintettük és csókoltuk egymást a padon. Az egész testemben és lelkemben görcs, mégis hatalmas vágyakozás. Az arcát nem mertem megérinteni, viszolyogtam a bőrétől. A karja viszont olyan volt mi a hó. A szeme izzott, az orra és az ajka puha volt. A csókja és az illata kristálytiszta. Szépsége a csúnyaságán belül ragyogott.
Sokkal több szólt ellenünk, mint mellettünk, és ez a lehetetlenség lenyűgözött. Soha ilyen érzékenyen nem hatott még rám valakinek az érzékenysége. Úgy bánt velem, mint egy féltve őrzött kinccsel. Semmit nem akart, amit én nem akartam. Minden pillanatban tudtam, hogy ez az este soha nem fog visszatérni. Minden csóknál, amire azt gondoltam, hogy az utolsó, elbúcsúztam magamban tőle, miközben ki akartam élvezni az utolsót. És akkor eljött az igazi utolsó.
Másnap boldogan ébredtem. Minden észérv ellenére újra látni, hallani, érezni akartam. Akkor még azt hittem, hogy a döntés az én kezemben van. Hogy ha akarom, akkor annak ellenére, hogy később majd visszautasíthatom, még találkozhatok vele és kiélvezhetem, hogy részesülök a létezésében. Hogy lehettem ilyen önző?
Délután felhívtam. Nem vette fel. Vártam, hogy jelentkezzen. (Azt, hogy eddig ezt magától nem tette meg, annak tudtam be, hogy tisztel és teret akar hagyni nekem.) Órák teltek el, mire felfogtam, hogy letiltott. Hogy kitörölt az életéből. Hogy belátóbb mint én, és neki kell védenie magát tőlem, nem fordítva. Bár az volt minden vele kapcsolatos félelmem alapja, hogy gyermeki függésben lesz tőlem, ő hozta meg kettőnk közül a felnőtt döntést.
Görcsös félelem, lelkifurdalás és ragaszkodás vett erőt rajtam, és olyan sírás tört ki belőlem, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Én is kiskutya lettem, nyüszítettem és kapkodtam a levegőt. Kontrollálatlanná váltak a mozdulataim, lelöktem, ledobtam, elejtettem tárgyakat. A zuhanyzóban guggoltam, képtelen voltam megnyitni a vizet. A fal túloldalán vörösbor folt.
Harmadnap nehezen és az előző este bevett dupla adag Themesta kábító hatása alatt ébredtem. Erős lámpafénnyel, forró kávéval és jéghideg vízzel próbáltam az agyam a mind tisztább tudatossági szintre hozni, de a régről ismert fehér, tejszerű anyag vett körül, ahol a gondolatoknak nincs rendes vége, a szavak elvesztik ragjaikat, a szem pedig le-lecsukódik. Mikor az étteremben a hatalmas forgalom után hirtelen nem volt mit tenni, újra zokogógörcsöt kaptam. Nem tudom, hogy kerültem haza. Órákra álomba merültem.
Mostanára azt hittem, hogy én vagyok az életem középpontja. Hogy jól tudok lenni azért, hogy dolgozhassak, a gyerekeimet támogathassam és egészséges maradjak. Hogy végre értékes része vagyok a társadalomnak, pszichés betegségem ellenére és korábbi álmaimat félretéve dolgozom előmenetelemért, hogy ezzel anyagi biztonságot teremtsek a lányaimnak és magamnak. Minden depresszió és sötétség ellenére felküzdöttem magam oda, ahol nem engedhetem meg magamnak, hogy lerántson a sötétség, ami teljesen váratlanul ért, és ami ellen így nem voltam felfegyverkezve.
Elhatároztam, hogy erőnek erejével ki fogok keveredni ebből az egészből és elfogadni, hogy ő nincs az életemben. Nem foglalkozhatok, azzal, hogy vele mi lett vagy lesz, mert ő így döntött. Lelkifurdalást érezni sincs értelme. El kell gyászolnom őt, és a rövid ideig tartó „mi”-t.
Még el-elkap a sírás, olyankor mintha egy kicsit közelebb lenne hozzám az univerzumban, ami szenvedésre ítéltetett minket. Kit mennyire és mennyi ideig, de ami örökre az osztályrészünk lesz. Mert mások vagyunk.
Végtelenül szomorú ezt olvasni. Mélyen , mélyen együttérzek. És sok precíz szavad ismerős az életemből az állapotaid leírására.