„Hogy hívnak?” – „Tom.” – „Milyen Tom?” – „Nemtom.” És tényleg nem Tom, csak azt mondta, hogy mondjuk Tom. (Ez tetszett benne a legjobban.)
Lett egy törzskocsmám, a Vadkacsa. Itt folytattuk az életem legszebb karácsonyi ajándékaként meglepetésből Amerikából meglátogató öcsémmel utolsó üveg borunk véletlenüli összetörése után a szenteste ünneplését. Azóta már négyszer is betértem ide munka után. Egyedül érkezve és minden második alkalommal egyedül is távozva. Természetesen ezek voltak a jobb döntések, sztori viszont nem kerekedett volna ki belőlük. Ennek a bejegyzésnek márpedig az egyetlen, tiszta és nemes célja, hogy szórakoztasson.
A Vadkacsából az Underground nevű diszkóba mentünk át Tommal, ahol olyan hangos volt a zene, hogy egyáltalán nem lehetett beszélgetni. Táncolni egyikünk sem akart, így különböző alternatív programokon járattuk az agyunkat. Elővettem egy papírt, hogy írásban kommunikáljunk, de nem volt rá vevő. Nem értettem, hogy az írásomat nem tudja elolvasni, hogy a rádió hírszerzési csapatának vezetőjeként analfabéta, vagy egyszerűen csak offolja a dolgot. Sok minden mást sem értettem rajta. Soha ennyire nem tudtam még nem kiigazodni egy emberen. (Másnap találtam egy esetleges választ az egészre, talán autista.)
Az ő ötlete a kokain volt. Benne voltam. Az első pillanattól tudtam, hogy nem fogok élni a lehetőséggel, de életemben először látni akartam valakit, ahogy csinálja. A vécébe nem mehettünk, mert egy lelkiismeretes dolgozó folyamatosan csekkolta, hogy minden fogyasztó a saját nemének megfelelő ajtót válassza. Volt ott azonban egy fotó-kabin, függönnyel. És ez a csodafüggöny nem csak, hogy a láthatóság elől védett minket, de a zaj mintegy negyven százalékát is kiszűrte. Elkezdtük érteni egymást. (Már amennyire Tomot meg lehet érteni, és már amennyit Tom a drog hatása alatt felfogott.) Viszonylag hamar akceptálta, hogy csak néző vagyok. Ebben segítségemre volt, hogy megmutattam, hányféle gyógyszer van nálam, amitől normális szinten tudok élni, és aminek a hatását semmi pénzért nem rombolnám le. Csalódottan konstatáltam, hogy a szívásai után semmiféle változást nem láttam rajta. Bár azt mondta, az egekben érzi magát és a világ közepének, én még mindig egy szorongó, zavart férfit láttam, aki még a szemembe sem mert belenézni. Sőt, a kamerába sem, pedig az egészben az volt a legpazarabb, hogy az végig vett minket, és a képernyőn, mint egy tükörben szimultán láttuk magunkat, mégpedig úgy, hogy a megvilágítás eltüntette a ráncainkat. (Azt éreztem, örökké ott akarok maradni. Mondjuk nem pont Tommal.) Készítettünk pár fotót, ezekből másnap csináltam egy kollázst, amit harmadnap aztán kidobtam.
Mikor kimentünk egy újabb körért, kiderült, hogy már zárnak. Négy óra körül járt az idő. Javaslatomra gyalog indultunk el a mintegy húsz perces utunkra. Még a Vadkacsában jöttünk rá, hogy egymással szemben lakunk az utca két oldalán. A kérdést, hogy van-e családja, szinte csak költőinek szántam. Teljesen megdöbbentem, hogy van: egy felesége és egy fia. Ez utóbbival több időt tölt, mint a fiú anyja. Ezt provokatívan negatívan fogalmazta meg, de nem kérdeztem rá. Akkorra már nagyon untam a beszélgetést. Elköszöntünk, mondtuk, hogy jó éjt, és hogy majd két hét múlva találkozunk a Vadkacsa születésnapján.
Nyolc lépcsőfok után a magasföldszinten jobbra van a lakásom. Beléptem, felkapcsoltam a lámpát, és felakasztottam a kabátomat. Tudatában voltam, hogy az utcáról figyel. Egyszerűen éreztem. A konyhaablakon nem volt lehúzva a redőny. Elmentem pisilni, fogat mostam, majd lekapcsoltam a lámpát és beléptem a befüggönyözött hálószobába. Annak rendje és módja szerint bekapcsoltam a tévét, bevettem az altatómat és a hangulatkiegyenlítőmet. Ekkor apró kövek koppanását hallottam a tőlem másfél méterre lévő ablak túloldaláról. Azonnal összekötöttem azzal a tompa puffanással, amit még a vécén hallottam. Hanyatt feküdtem az ágyon és szidtam magam, hogy lehettem akkora hülye, hogy kiszolgáltattam valakinek egyetlen mentsváramat, a lakásomat. Még a harmadik kőzápor után is azt reméltem, hogy feladja. A negyedik után már biztos voltam benne, hogy nem. Két opcióm volt, egyszerűen kivárni, mint annak idején, amikor négy férfi lakótársam egyike dörömbölt a kulcsra zárt ajtómon, miután ötödszörre sem értette meg, hogy nem akarok vele lefeküdni. Akkor nem volt mit tenni, csak várni és várni. Most viszont nem akartam a saját lakásom foglyává válni, így kinyitottam az ablakot és megkérdeztem, hogy mi van.
Az volt, hogy az első tompa puffanás a kulcscsomója volt, ami fennakadt az ablakpárkányomban. Azt kérte. Erre én, hogy „és az mégis hogy kerül oda”? Tom meg azt mondta, „nemtom”. Odaadtam neki, majd egész addig az ablakban könyökölve követtem tekintetemmel, míg megbizonyosodtam róla, hogy betér a saját házába és becsukja a ház ajtaját.
Azt persze már nem láttam, ahogy a lakása ajtaját nyitja ki a harmadikon. Sem az alvó feleségét, aki mellé az ágyba bújik, és akinek – az én jóvoltomból – mégsem kellett arra kelnie, hogy beengedje a férjét, akinek a kulcsa fennakadt a szemeben egyedül lakó nő ablakpárkányán.