„Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbe ér.” (W. S.)
Vagy legalább csak maradj a seggeden, végre van legalább talaj alatta. Ki az a bolond, aki bármilyen stabilitását is föladná ugyanazért a járatért, amivel egyszer már lezúgott? Azt hitte, a vonat az égbe viszi, de az menet közben hirtelen irányt váltott és teljes súlyával és négyzetesen gyorsulva a mélybe zuhant. Ki az az őrült, aki még egyszer felül rá és újra abban hisz, hogy feljuthat vele oda, ahol majd eltűnik a súly és a tempó?
A haláljárat gyerekkorában indult és mindig ugyanaz a személy vezette. Mivel rajongott érte és nem tudta feladni, hogy az is megszeresse őt; újra és újra elhitette magával, hogy az előző zuhanást csak a véletlen szülte, és bátran bízhat benne. És megint elindult vele felfele. Azt se tudta már, hol a talajszint, csak a felhőket látta. Mert ez valami eksztatikus, valami valóságon túli, amiben mindig is hitt, amiért mindig is jó akart lenni: kiérdemelni a figyelmét és a begbecsülését: a paradicsomot. Képzelgett és újra lezuhant. De gondolod, hogy bármit is tanult belőle? Szerinted hányszor ült fel még ugyanarra a járatra?
Közben felnőtt és depressziós lett. Csodával határos módon kikeveredett belőle, de ebből a másikból, a hullámvasútból még mindig nem. Csak a sofőrök változtak. A különböző férfiakért, akikbe – legalábbis azt hiszi, hogy – beleszeret, újra és újra képes nehezen szerzett stabilitását feladni, elfelejtve, hogy hogyan kell szeretnie magát. Csak a másikban keresi örömét és kiszolgáltatottá válik. Olyan, mint egy függő: repül és zuhan és repül és zuhan.
Hülye voltam pár napja? Igen. Hülye voltam. Utáltam érte másnap magam? Igen, utáltam. Aznap jól viselkedtem? Igen, jól viselkedtem aznap. Büszke voltam magamra? Igen, az voltam. Harmadnap megint hülye voltam és negyednap megint utáltam magam? Nagyon. Összeszedtem magam és jól éreztem magam attól, hogy okosan és önszeretettel telt a napom, és hogy visszanyertem az irányítást a boldogságom felett? Hát persze. Ma megint gyűlölöm magam a tegnapi visszaesésemért? Háromszor egymás után buktam el egy héten belül, pedig közben mindannyiszor megígértem magamnak, hogy nem fogok belecsúszni az ivásba és az ennek mostanában logikus következményeibe, és mindig azt hittem, nem lesz még egy, de eddig még mindig lett. Újra és újra levontam a megfelelő következtetéseket és szentül hittem, hogy tanulok a hibáimból, de ez valamiért mindig csak elméleti tudás marad, és az önsorsrontásom visszatartott a megvalósításától.
Éjjel arra a kétségbeesésre ébredtem, hogy már megint miket csináltam, de akkor valami kedves hang megszólított. Azt mondta, hogy ez akkor is én vagyok, és ő akkor is szeret. Reggeli kávé-cigi-bűntudat kombinációmban megpróbáltam hát meggyőzni magam, hogy semmit sem segít az önhibáztatás. Kétszeresen bántom magam: egyszer mikor fejjel a falba megyek és egyszer mikor utána egész nap nem bírok a tükörbe nézni. Pedig a következmények levonása mellett fellépő öngyűlölet sehova nem vezet, legalább azt elspórolhatnám magamnak.
Ezért új lecke következik. Megpróbálok úgy nézni magamra, mintha a gyerekem lennék. Mert ha az egyik gyerekem csinálná mindezt: aggódnék érte, de mivel tudom, hogy ő is tudja, mi a helyes és mi nem, és küzd, hinnék benne. És a mi a legfontosabb: becsülném a harcaiért és töretlenül szeretném.