És most a gyerekekről. Először azt akartam írni, hogy a „gyereknevelésről”. Nem is tudom, miért jutott eszembe ez a szó, érdekes, mert az már lezárult. Utoljára az utolsó depressziós fázisom (a lányokkal csak úgy nevezzük, hogy a „negyedik évad”) előtt voltam nevelő üzemmódban. 2022 júniusában. Ekkor Réka 10 éves volt, Léna 11 és fél. Ennyi idő kellett, vagy állt rendelkezésemre felnevelni őket. Értem ezalatt, hogy segítettem nekik olyan emberekké válni, akiknek számít a véleménye és akik értékesnek érzik magukat. Akik megértenek komplex gondolatokat, érzéseket és viszonyrendszereket, maguk és mások analizálására is képesek, reflektáltak, empatikusak és van igazságérzetük.
Mikor valaki megkérdezi, mekkorák a lányaim, és én mondom, hogy 13 és 15 (Lénát valamiért mindig felfelé kerekítem), azt válaszolják, hogy „hú, nehéz időszak”. De nem az. Velük nem. Kezes bárányok, lezárultak a tinédzser harcaiknak azon részei, amit a szüleikkel vívtak. A legnagyobbakat most magukkal vívják és nekünk, a szüleiknek ebben kell támogatnunk, erősítenünk őket. Korán értek meg, és ennek nem csak a betegségem és a szörnyű körülmények közepette való elmenésem az oka, hanem mindaz az energia, szeretettel teli szigorúság (biztonság), és kreativitás, amit azelőtt nyújtottam nekik. (Léna azt mondja, hogy persze, hogy nincsenek konfliktusaink, hiszen nem élünk együtt, és igaza van, de én meg erre az, hogy felesleges azon gondolkodni, mi lenne máshogy, ha nem így alakultak volna a dolgok. Ez így most mindhármunknak jó. A kapcsolatunk mentes mindattól, ami egy beteg vagy nem beteg anya nyomása lenne. És igen, ahogy sokan mindig is látták, némiképp túlzásba vittem annak idején a nyíltságot és talán a korukhoz képest túl sok információt osztottam meg velük, de ennek továbbra is több előnyét, mint hátrányát látom – figyelembe véve azt, hogy mivé váltak.
Ők azok az emberek, akikkel a legjobban szeretek beszélgetni és nevetni, akiknek a véleményére a legkíváncsibb vagyok. Amit pedig most tudok nekik tanítani, az pont az, amit 2022 előtt még nem tudtam volna, mert még magam sem éltem meg. Az elmúlt három év alatt tanultam meg, hogy mindig van kiút, ha pozitívak, jóindulatúak (de nem túl naivak) és derűsek vagyunk. Ha hiszünk az életünk értelmében, abban, hogy minden rossznak is kiderül előbb vagy utóbb az értelme, és megőrizzük a humorunkat. Hogy a cél az élet élvezete bármilyen körülmények közt is és ehhez a könnyedség vezet el, a kompromisszumokra való képeség. Megtalálni, hogy meddig tudjuk úgy lejjebb adni az igényeinket, hogy nyugalmas legyen az életünk, mégis élményekkel teli.
Rengeteget tanultam az emberi kommunikációról is, az arany középút kereséséről ezen a területen is. Hogy erős de ne agresszív legyek. Hogy magabiztos és flexibilis egyszerre. Nem feltétlenül hangzik szépen, de bizonyos taktikákat, játszmákat is sikerült megtanulnom és ezek átadhatom nekik. Újabban szenvedélyesen sakkozom (Rékától vettem példát), ami nagyon hasznos és szimbolikus tapasztalat. A cél a győzelem, de nem lehet kapkodni, hanem stratégiával türelmesen előre haladni. Minden bábut, a legkisebbet is megvédeni (Rékától tanultam), és minden ütés előtt mérlegelni a kockázatokat. A hibák vagy veszteségek után pedig nem kétségbeesni és nem meggondolatlanul visszavágni.
több lépést előre látni, a megérzésekre hallgatni, de a döntés előtt még egyszer mindent mérlegelni. A lépéselőnyt felesleges lépésekkel nem elveszíteni, és ha nincs épp más koncepció, csupán a bábuk védelmére koncentrálni, és arra várni, hogy az ellenfél valamikor egy hibát kövessen el. Ezt meg az apámtól tanultam.