Megint veszélybe került az állásom, mert bennfenteseknek fáj rá a foga. Legalábbis ezt hallottam vendégektől. Úgyhogy most gyorsan addig a Cápáról, amíg még ott dolgozom.
Csak előbb gyorsan a legfontosabbat: legyen így ha így kell lennie. Sőt, ha úgy kell lennie az egész életemnek, hogy minden állásom tiszavirág életű lesz, ha folyamatos hányattatások várnak rám, akkor én ezt az életet kaptam, és ezt az életet fogom annyira élvezni, amennyire csak tudom. Nem engedek már a derűből és könnyedségből, amit megszereztem.
Tegnap egy nő egy barátnőjéről mesélt, aki rákos, de imádja az életét annak rövidsége és minden fájdalma ellenére is. Ugyanezt tanultam Rékától is, akit tavaly májusi haláláig két éven át látogattam heti általában kétszer. Mindig is akartam írni róla, de túl közel volt ahhoz, hogy megfogalmazzam, miért imádom. Augusztusban sikerült megírnom búcsúlevelem (https://egy-bipolaris-naploja.hu/2025-augusztus-30/) A legnagyobb tanítóm volt, és példaképem abban, amiben a tegnapi mesélő rákos barátnője.
Nekem nincs se rákom, se agyvérzésem és ahogy az elmúlt időben észrevettem, a legboldogabb akkor tudok lenni, ha hosszú távú terveim sem. Ha csak hagyom, hogy megtörténjen velem az életrajzom és kíváncsian várom a folytatást. Mindent megteszek annak érdekében amit épp jónak tartok, keményen dolgozom, de amin nem változtatok azt elfogadom, nbem kérdőjelezem meg és tovább élek az „úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna” szellemében. A legfontosabbat már visszakaptam: a gyerekeimmel való kapcsolatot. Boldog ember vagyok.
Szóval a Cápa. Imádom. Nem volt még olyan munkahelyem, ahol azzal az érzéssel kelek, hogy de jó lesz újra bemenni és vajon mit hoz majd az addigi nap. Meghökkentem, amikor az állásinterjúra érkeztem. Nem találtam a kávéház bejáratát, aztán rájöttem, hogy a plázába kell először bemenni, mert onnan nyílik. Azóta már tudom, hogy ez nem pláza, a lift csak le a parkolóba vezet, és a kávézón kívül egy szupermarket és egy papír-írószer bolt van csak az épületben. De a feeling akkor is ugyanaz: plázakávézó, ráadásul kombinálva egy lakótelepi lepukkant késdobáló hangulatával. Az üvegajtón át láttam a vállahatatlanul gusztustalan berendezést, és a vendégeket: főleg férfiak, baromi öregek és nyilván tökrészegek. Képzeletben éreztem a cigiszagot, bár már évek óta nem szabad bent, és hallottam a gagyi rádió hangját, amit az üvegajtó persze nem engedett át. Visszafordultam, hogy hazamenjek, mert ezt azért már mégse. Nyúltam a telefonomért, hogy lemondjam a találkozót, de aztán azt gondoltam, basszus, ha már itt vagyok, lemondom élőben és legalább megnézek egy ilyen helyet is. A vendégek örömmel és némi meglepődéssel köszöntöttek, azonnal helyet kínálva a pultnál, aminek túloldalán Heni, a tulaj tevékenykedett. Őt is egy korosztályba soroltam a többiekkel, bár azóta kiderült, hogy csak 55 éves. Az ő hibája. Úgy öltözködik, mozog és beszél, mintha minimum egy tízessel több lenne. Megnézte az életrajzom (ilyen se volt még, hogy nem mailben kellett küldeni, hanem kinyomtatni) és gyanakvóan kérdezte, hogy miért akarok pincérkedni, ha korábban éttermet vezettem. Rávágtam, hogy a borravaló miatt, és mielőtt tovább faggatott volna, visszakérdeztem, hogy van-e itt elég. Mondta, hogy igen, mert ide szegény emberek járnak és a szegény emberek mindig több borravalót adnak, mint a tehetősek. Milyen igaz. Megállapodtunk egy próbanapban, gondoltam, még lemondhatom. Később meg, hogy mindenképp elmegyek, hiszen csehül állok anyagilag. Tulajdonképp az is lehetne egy megoldás, hogy folyamatosan különböző éttermekbe megyek el egy-egy próbanapra, milyen izgalmas lenne ha ez lenne a „mesterségem”. És a próbanap meggyőzött.
Ez a hely egy gyöngyszem a korábbi gasztronómiai munkahelyeimhez képest, és egyáltalán a legtöbb létezőhöz képest, ahol a forgatókönyv a következő: vendégek érkeznek, legtöbbjüket viszonylag rövid idő alatt kell ellátnunk, nekik minél több italt és ételt eladnunk, majd mikor elmennek, gyorsan az eredeti állapotába hozni az asztalt, hogy készen álljunk a következő csapat fogadására, és így tovább. Itt meg vannak asztalok, ahol olyan emberek ülnek, akik az egész műszakom idejét ott töltik. Egy baráti kör, törzsvendégek, többnyire nyugdíjasok, akik baromira ráérnek és az égvilágon semmi stresszt nem okoznak. Akikkel egyre jobban ismerjük egymást, akik ha belépnek, kapják is tőlem azt, amit minden nap isznak. Akiknek lassan mind tudom a nevét és azt, hogy az üveges sört pohárral vagy anélkül kérik. Mint egy nappali. Nem nóbeldíjas professzorok, politikusok, orvosok vagy művészek. Hús-vér jóemberek.