20 napja fogalmazódott meg bennem, hogy a bőrömön érzem az üzlet hanyatlását. Hogy nem csak, mint üzletvezető aggódom a Lélekért, és nem csak pincérként telnek az órák csigalassan, hanem az egyre csökkenő bevétellel arányos havi borravaló-apadás ad választ arra a fel nem tett kérésre, miért lettek az utóbbi időben anyagi problémáim. Az elmúlt hónapokban feléltem a korábban gyűjtött tartalékaimat és két jóakarómnak is tartozom. Ezzel fordított arányban olyan sokat dolgoztam, hogy mellette a gyerekeimmel való együttléteken kívül (és sokszor belül is) csak pihenni volt időm, még csak arra sem, hogy átgondoljam, mi is folyik körülöttem anyagilag.
20 napja fogtam fel, hogy valaminek változnia kell. Nem akartam elhagyni a Lelket, hanem mellé egy másik munkát találni. Másnap elmondtam Tamásnak. Nem lepődött meg, amin én nagyon meglepődtem. Két napra rá leült velem és Imrével, hogy elmondja, bezárja az üzletet. 17 napja dolgoztam utoljára.
Egyedül ez a fenti sorrendiség nyugtatott meg, el sem tudom képzelni, hogy reagáltam volna a közlésére, ha nem fogom már előtte magam is fel, hogy ez így nem mehet tovább. Már hónapok óta beszélt róla Tamás, hogy gondolkodik ezen a döntésen, de nem éreztem, hogy a bárd valóban ott lebeg a levegőben. Kezdetben azt hittem, a kevés vendég csak átmeneti állapot, és ez az érzés alig észrevehetően alakult át bennem a baj felismeréséig.
Természetesen nagyon nehéz helyzetben vagyok, mert üzletvezetőket csak sokéves tapasztalattal és általában képesítéssel keresnek az éttermek. Ugyanakkor kétségbeejtő lenne mindent pincérként elölről kezdeni. Az első hetet önéletrajzom és a tíz hónapnyi szakmai tapasztalataimat összefoglaló motivációs levelem megírásával töltöttem, azóta pedig napi szinten jelentkezem ki- és nem kiírt állásokra. A legerősebb érzésem a szégyen. Bár nem tehetek róla, mégis újra munkanélküli vagyok, a társadalom passzív tagja.