Drága Dinah, drága madár!
Már 3 hónapja elszálltál, nekem mégsem sikerült eddig az írás. De még az olvasás sem: amikor Berninek segítek az emlékkönyv létrehozásában, csak a technikai feladatokra koncentrálok, a leveleket próbálom betűhalmazoknak tekinteni: nem vagyok képes még elolvasni őket. Sírni is csak álmomban sírok, nem merem a fájdalmat közel engedni magamhoz. Most viszont már muszáj lesz, a könyv lassan elkészül.
Azóta tudom, hogy el foglak veszteni, amióta megismertelek. Az életed abba a szakaszába léptem be, ahol lassan, de már búcsúztál. Én egy másik Dináht ismertem meg, mint a legtöbb barátod és családtagod. Kevéssel a temetés után láttam először egy videót, ahol az agyvérzésed előtti énedet, amivel életed nagy részében ajándékozott meg a Jóisten, láttam. Szinte sokkolt a különbség, mintha egy másik embert látnék.
Most elmondom, én milyennek ismertelek meg. Kívülről: egy 77 éves szőke nő átlagos testalkattal (ez az idővel egy balerina karcsúságára fogyott – mondtad is sokszor, hogy bár egész életedben ilyen karcsú lettél volna). Huncut tekintet. Mozgása szaggatott, nehéz neki a feladat. Koncentráltan próbálkozik, néha pedig szarik az egészbe és pihen. Élvezi az életet. Beszéde nehézkes, lassan artikulálódnak azok a gondolatok, amiket ő már tud, mi pedig izgatottan várunk. Gesztikulációja – főként jobb kezével – azt a belső feszültséget tükrözi, ami a számára szokatlan tempónak és a benne rajzó ezer gondolatnak a vívódása. Türelemmel segít minket hozzájuk. Néha meg türelmetlenül.
És most belülről. Eddigi életem legnagyobb példaképét ismertem meg. Nem csak gondolkodásodat és személyiségedet tekintve, hanem azt a döntést, azt a bátorságot és önuralmat, amivel ezt a nehéz helyzetet kezelted. Végig büszke és méltóságteljes életet éltél. És ami a legcsodálatosabb, élvezni is tudtad. A nagy utazó, a világjáró területileg egyetlen lakásba korlátozódott, ezért az egész világ jött el hozzá. A látogatásokat koordinálva folyamatosan új és új embereket ismerhettem meg, akik alig várták, hogy ismét láthassanak, elmesélhessék, hol tartanak az életükben, tanácsot kérjenek és nevethessenek Veled. Mert imádni való, egyedi humorérzéked a legnehezebb és legabszurdabb helyzeteket is elviselhetővé, sőt élvezhetővé tette számodra.
Egy példa: egyszer leestél az ágyról és épp órákig senki nem volt otthon, a telefon pedig nem volt elérhető távolságban. Mikor később elmeséltettem Veled, hogyan élted meg ezt, mit csináltál, mire gondoltál; azt válaszoltad, hogy régi magyar mondókákat ismételgettél magadban, mit például a „Pap ül a padon, lábán szőr, lekopott a lábán a szőr, de már nő”-t. Megkérdeztem, nem estél-e kétségbe, mire azt mondtad, annak semmi értelme nem lett volna. Ezért csak vártál és közben szórakoztattad magad. Tulajdonképpen egész idő alatt ezt tetted.
Mindig a vágyaidra hallgattál és azt csináltad, amihez kedved volt. Amíg bírtad, töretlenül gyógytornáztál, de amikor nem volt hozzá kedved, bevitetted magad az ágyba, ahonnan a Jóisten se tudott kimozdítani. Végre kényelmesen átengedhettük magunkat a pihenésnek, olvasásnak, tévézésnek, de főleg a beszélgetésnek. Elmeséltem a saját történeteimen kívül egy rakás sztorit, ami a testvéreimről, barátaimról szólt, és abban leltük kedvünket, hogy mintha egy szupervíziót tartanánk, a megoldásokat kerestük és a belső motivációkat elemeztük. Közben rengetegszer összevesztünk, eleinte szinte mindenről ellentétes gondolataink voltak. Ezek aztán az idő folyamán szinte észrevétlenül egyre inkább összesimultak.
Aztán egyszer csak látogatás stoppot rendeltél el, és unszolásaink ellenére teljesen rendíthetetlen maradtál. Döntésedet nem csak a büszkeség, hanem a nyugalomra való vágy alapozta meg. Mindig is tudtad, mi a jó Neked, és ekkor már a repülésre készültél. A hosszabb beszélgetéseket is félbeszakítottad. Egyszerűen csak Léteztél: az utolsó pillanatig úgy, ahogy akartad.
Az utolsó hetekben kedvenc időtöltésünk a masszírozás volt, ami közben leginkább magyar zenéket hallgattunk. Aznap, mikor tudtam, hogy az utolsó fázisba léptünk és belül el kellett kezdenem a búcsút, egyszer csak elindult egy zene, amit addig még sosem hallottam. Amint felfogtam, hogy a dal a halálról szól, ösztönösen le akartam állítani, de tudtam, hogy átlátnál rajtam, és tudtam, hogy bár nekem fáj, neked ez a szöveg releváns. Némán, és úgy sírva, hogy ne lásd, hallgattam végig Veled.
Álljon itt most hát, bár nagyon fáj, ez a dalszöveg, a Lázár tesók „Szabadon él”-je, életed bátorságának és életigenlésének őszintesége és a halállal való megbékélés, a következő fejezet iránti kíváncsiság.
Összedőlt a ház.
A téglákat széthordták régen.
Csak a csillárból maradt meg néhány kis üvegszilánk.
A napfény belelép,
látszik, hogy régen volt vendég.
Nem tudja, hogy erre már mezítláb csak az jár,
aki annyira bolond,
hogy elhiszi, hogy szabadon él.
És bármerre léphet, attól se fél
hogy múlik az élet.
Álmában elrepült, reggelre börtönben ébredt.
Csak pihenni szeretett volna még egy-két órát.
De megszökni csak úgy,
csak úgy lehet, ha eltemetsz mindent:
a helyedre lefekszel, örökre elalszol
és azt álmodod újra és újra, hogy szabadon élsz.
S bármerre léphetsz, attól se félsz,
Hogy múlik az élet:
szabadon élsz.
Bármerre léphetsz attól se félj,
hogy múlik az élet.
Bármerre léphetsz, akkor se sírj,
ha elmúlt az élet.
Márpedig ha Neked ez így jó, hát nekem is.
Mindent nagyon köszönök és maradok örök barátnőd:
Anna