Azon gondolkodtam, miért ismétlődik meg az életemben az az effekt, amit a depresszió alatt éltem meg. Hogy mindig, mikor azt hiszem, hogy felkelek belőle, és összeáll a kép: miért történt és mire vezet a szenvedés; akkor újabb zuhanás következik. Majd mikor nagy nehezen megint sikerül kikászálódni belőle és újra értelmet keresek és találok, megint megtörténik. És megint, ki és be.
Az első depressziós fázisom megértésekor két pontot kötöttem össze egy egyenessel. A másodiknál egy újabb pont jelent meg, és nem illeszkedett az egyenesre. Rávezetett hát, hogy egy görbével van dogom. A következőben a pont a sík alakzathoz képest egy új dimenzióban jelentkezett, így azt téridommá változtattam; a negyedik pontnál pedig mindezt az ötödik dimenzióban, az időben kellett megsokszoroznom. Mert mindig meg akartam érteni a képletet, nem adom fel azt a hitet, hogy a szenvedésnek mindig kell legyen értelme.
A legnagyobb különbség a pont és az egyenes közt volt, amikor eldőlt, hogy valami elkezdődik. Amikor megkaptam a diagnózist. Az évek alatt az alakzat komplexé vált, előre vitt, végül pedig végre elengedett.
Új élet kezdődött, új tervekkel. Nem mertem és nem is akartam már hosszútávúakban gondolkodni, egyszerűen csak: életben maradni. Eredetileg csak túlélni, de – talán pont az elengedés miatt – ez életté vált. Megtapasztaltam a biztonságérzetet és fő célom az lett, hogy ezt, valamint az életigenlést a gyerekeimnek is örökre biztosítsam és megtanítsam.
Boldogabb voltam egy egyszerű pincérként, aki a mindennapjaiban a jelenben tud lenni, mint egy a jövőn aggódó művészként. Majd egy újabb perspektíva jelent meg, az étteremvezetés.
Kiderült, hogy a gyerekkorom óta a legnagyobb testvérként kialakult vezetői szerepemet, ami a színészből is rendezővé konvertált a gasztronómiában is kamatoztathatom. Az első munkahelyemen üzletvezetővé váltam, és mikor a helyet sajnos eladták, már erre a szerepkörre kerestem és találtam állást. Azt gondoltam, a harmincas éveim végére végre kirajzolódott a jövőm, hogy van egy biztos foglalkozásom, ami mellett még mindig megmarad annak a lehetősége, hogy korábbi terveimet is megvalósítsam, immáron idődrukk nélkül. Letettem – a depressziós fázisaim miatt négy évre nyúló, eredetileg két éves – vizsgát, a pszichoterapeuta képzés első mérföldkövét. Abban reménykedtem, hogy egyszer sikerül majd annyi pénzt összegyűjtenem, hogy a végére érjek. És hogy talán a színház is visszatér valamikor. Létrejött tehát egy harmadik élettervet. Talán hiba volt megint elhinni, hogy megoldódott a sorsom halálomig.
Elvesztettem a munkámat, segélyen, kölcsönökön és szénhidráton éltem. Három munkahelyem is volt közben, de mindegyik tiszavirág életű. Pontok, amikről azt hittem, illeszkednek az alakzatra. Azaz megint minden egyes munkánál meg tudtam magamnak magyarázni, hogy mért jó, hogy épp oda kerültem. Az újabb munkanélküli fázisokban sem zuhantam szerencsére depresszióba és a vége felé feltettem magamnak a kérdést, hogy mit akar mégis ez az újabb nehéz korszak jelenteni. Hogy miért nem elég az, hogy lejjebb adtam az igényeimet. Nemsokára meg is találtam a választ, pont röviddel azelőtt, hogy ez az időszak remélhetően lezárult: azt tanultam meg, hogyan maradjon meg a derűm a bizonytalanság ellenére is.
Év eleje óta végre megint van munkám, nem éttermet vezetek, „csak” pincérkedek. Nem tudom hova vezet mindez, nem kérdezem magam, leszek-e még vezető szerepben, vagy elérem-e még a másik két korábbi nagy álmom. Csak élek.