Azt álmodtam, hogy valami füvet néztem a földön, és sütött a nap. Egyszer csak egy beszélgetésre lettem figyelmes: valaki egy kérdésre azt válaszolva, hogy igen, például voltunk a velencei tónál nyaralni – és ez a kontextusban úgy hangzott, hogy nem tudtam eldönteni, buta, vagy viccel. És amikor tovább ment a beszélgetés, volt még egy hasonló pont, és rájöttem, hogy ez vicc és iszonyú jó humor. Azt hittem, csak én értem ezt. Jobbra tőlem volt egy magas épület, annak a tetején folyt úgy a beszélgetés, hogy az én szögemből nem lehetett látni a rajta beszélgetőket. Egyazon pillanatban történt, hogy oda fordultam és felkiáltottam, hogy „ich will diesen mann kennenlernen”, és hogy észrevettem Tusnyás Gábor, volt egyetemi tanárom az épület előtt egy nyugágyon üldögél és felismer. Azt éreztem, hülyének néz, de semmi köze nincs ehhez az életemhez, talán a nyelvet sem ismeri, itt én vagyok otthon. Elindultam az épület felé, ahol lifttel jött le az előző férfi és egy sajtós vele. Kicsit odébb leültünk beszélgetni és kiderült, hogy nem én fedeztem fel, hogy ez a humor már milyen jó, hanem ez egy renomés oneman sztár.
Aztán bujkálni kellett csapatosan egy hosszú kerítés mögött végiglapulva egy dombon fel, és nem volt erőm mindig annyira összehúzni magam, hogy ne legyen a fejem a túloldalról látható. De gondoltam, ha egy fej néha kicsit kilóg, az nem lehet messziről olyan feltűnő. Az út egy mezőre vitt, ami Karina gyerekkorához tartozott. Már csak ketten voltunk egy lánnyal, aki útközben arra kért, segítsek lekaszálni bizonyos magas füveket. Mondtam, hogy nem lesz sok erőm hozzá, de mindenképp csinálom egy kicsit. Meg akartam ismerni Karina származási helyét. Még egy ló volt ott, ami ehhez köthető.
Később megint a lift aljában voltam, ahol egy kétkezi munkással beszélgettem. Nem akarta abbahagyni a beszélgetést, mert látott bennem fantáziát (egyáltalán nem volt tisztázott, hogy milyen értelemben), pedig közben az épület tetején a pasija várt rá. Mondtam, hogy nyugodtan menjen fel hozzá szólni, hogy velem van, addig nem megyek el, sőt, mindig, mikor becsukódna a lift ajtaja, megnyomom a gombot, míg vissza nem jön. Örült és felment a lifttel, miközben a lift közben lent is maradt, és míg ígéretemhez hűen nyomogattam a gombot (a rolleremmel álltam ott, hiszen ez valahol közben a tömegközlekedés egy liftje volt, de valahol meg a Karináek lakásánál lévő is), de folyton arra gondoltam, hogy milyen bunkó vagyok, hogy hátráltatom ezzel a többiek közlekedését. Főleg az öregek miatt éreztem rosszul magam. Aztán visszajött a férfi, aki nem volt egyértelmű, hogy tényleg homokos-e. Snitt és fent voltunk az épület tetején. Egy nagy üvegfalon át néztünk egy medencét és arról beszéltem neki, hogy mindig is akartam egy színdarabot rendezni, amiben a díszlet egy hatalmas medence, átlátszó fallal, és a színészek benne és fölötte játszanak mindenféle szinteken. Nagyon tetszett neki az ötlet, én pedig azon gondolkodtam, hogy ma már mennyire sekélyesnek érzem. Valahogy sínekről is szó esett és próbáltam megfogalmazni, hogy ezek keskenyebbek, nem olyasmi, ami a metrónál van, hanem inkább ami a villamosoknál. Közben egy a volt főszakács kollégám kiszólt a konyhából és megkérdezte, jól érti-e, hogy sínekről beszélgetünk. Neki is elmagyaráztam, hogy ezek keskenyebbek, nem olyasmi, ami a metrónál van, hanem inkább, mint ami a villamosoknál. A férfinek pedig tovább beszéltem a sínek szerepéről, amik nem a földön vannak, hanem a mennyezeten és úgy funkcionálnak, mint egy függönysín. (Valószínűleg ezért volt fontos, hogy keskenyek legyenek).
Egy kávézóban voltunk, teljesen más emberekkel, ahol egy nő méregdrágán árulta a jegyeket az ottani előadására, amiről tudtam, hogy nem is érdekel. Mégis azt mondtam neki, hogy még a gyerekeimet is viszem majd magammal, mire ő mondta, hogy az enyémek már nagyok és drágább lesz a jegyük. Mondtam, hogy semmi baj, mert tudtam, hogy úgyse fogunk elmenni. De mégis ott voltam, csak a gyerekek nélkül, és mégsem kellett fizetnem, és továbbra sem akartam megnézni az előadást. Lementem a kávézó alsó klubtermébe, és azon gondolkodtam, hogy az a sok intelligens ember, aki az asztaloknál ül, vajon miért akar megnézni egy ilyen érdektelen szar előadást majd. Leültem a terem középső kerek asztalnál lévő két férfihez egy negyedik ember társaságában, aki hol ott volt, hol meg nem. Azon gondolkodtam, hogy milyen könnyű nekem új emberekkel egyszerűen szóba elegyedni, és hogy a felszín alatt vajon őket is ugyanúgy untatja-e a beszélgetés, mint engem. Aztán elkezdődött a műsor, a fenti és a lenti terek egymásba olvadtak, és elkezdtem a használt tányérokat leszervírozni az asztalokról. Főleg öreg emberek voltak ott, akik szabadkoztak, hogy ezt maguknak is meg tudják csinálni, mire én mondtam, hogy hagyják csak, úgyis pincér vagyok amúgy. Nem akartam, hogy megtudják, hogy azon belül épp állástalan, és attól is féltem, hogy leesnek az evőeszközök és kiderül, hogy mennyire béna vagyok még mindig. Ezért nagyon vigyáztam, hogy az evőeszközökre mindig ráfogjon egy-egy ujjam, és tudtam, hogy ők is pont azért aggódnak és teljesen átlátnak rajtam. Mégis örülnek, hogy valaki segít nekik. Egy idő után viszont ez a lepakolás részben terhessé vált számomra, főleg, mert egy furcsa C alakban kellett a tányérokkal közlekednem, és tudtam, hogy van egy ajtó, ami mögé nem akarok bemenni, és mindig eltévedtem. Úgy döntöttem, ez az adag lesz az utolsó, amit visszaviszek, utána elmegyek innen, mások is meg tudják csinálni ezt, teljesen fölösleges vagyok itt. A puccos bárnál adtam le az utolsó kör tányért, ahol nem volt hely lepakolni, de egy mosolygós nő elvette őket. Én is mosolyogtam. Udvariasságból.