Jézus születése napján kezdődött a mániás fázisom. Soha ilyen tűpontosan és őszintén nem csengetett még be. Eddig ezt az állapotot csak utólag, a következő depresszióból visszanézve tudtam rekonstruálni. Most a lentből a fentbe minden átvezetés, nyugalom, pihenő nélkül lendültem át.
Soha nem drogoznék, félelmetes számomra egy olyan állapotot elképzelni, ahol nem vagyok ura magamnak, a cselekedeteimnek és észleléseimnek. Elég nekem a mánia. Most megint ezt a kábítószert keverték az italomba, de kivételesen rájöttem. Az első pillanattól kezdve ajándéknak tekintettem, hogy kívülről látom, így kontroll alatt tudom tartani magam. A feladat egyértelmű: minél kevesebb kárt tenni magamban és másokban (optimális esetben semennyit) és a tüneteket (gondolat- és érzelemrohamok, heves szívdobogás, alváshiány) elviselni.
Elkezdtem a feltörő ötletek gondos szűrését. Ahogy a meditációban minden váratlanul megjelenő gondolatot vagy érzelmet az érzékelése után el kell engedni, úgy kell nekem is működnöm: realizálni, szűrni, meg- vagy (nagy százalékban) nem megtenni. Az emberekkel minél szerényebben és nyugodtan kell kommunikálnom – ezt ismeretleneken (bolt, patika, eltévedt turisták) kifejezetten jól lehet gyakorolni. Az elküldeni tervezett üzeneteket, hívásokat, megszólalásokat alaposan át kell gondolni. És összpontosítani a minél több alvásra, szükség esetén az altató adagjának emelésére. Most menni fog. Így kell legyen. Így lesz. Ámen.