12:55
Váratlanul olyan intenzív boldogságérzet vett rajtam erőt, amilyet már hónapok óta nem éreztem. Ha igaz, amit remélek, hogy megváltoznak a depressziós és mániás ciklusaim hosszúságai, akkor mostantól a stabilitásra a másik oldalról kell ügyelnem. Fizikailag is olyan állapotba kerültem, amiben nagyon rég voltam. Hihetetlen sok endorfin, kézremegés, szívdobogás. És persze a rettegés, hogy minden reményem bármikor szétomolhat.
Épp a Hosszúlépésből tartok hazafelé, a metró majdnem minden megállójához egy életszakaszom kötődik. Pszichiátriára, gyakornoki munka, pszichoterapeuta. Most boldogan suhanok el mellettük és remélem, mint már annyiszor reméltem, hogy a múltammá válnak. De ha tényleg összejön ez a munka, komikus módon nap mint nap ugyanígy el fogok menni az életem ezen állomásai mellett, ami arra emlékeztet majd, hogy voltak/lehetnek rossz idők, és nagyon kell vigyázni a mániával.
14:11
Még mindig egy megállóra vagyok a lakástól, pedig 15:00-kor folyatódik az online szeminárium, amire még egy prezentációt is el kell készítenem. Ebéd főzésre természetesen nincs idő, ezért vettem egy szendvicset. Megenni persze ki tudja mikor fogom, semmi étvágyam ebben a fizikai állapotban. A nyugtató, amit úgy 15 perce vettem be, még nem hat. Az állásinterjún, mivel kölcsönösen szimpatikusak voltunk egymásnak az üzletvezetővel és a financiális vezetővel, és mivel a frissen nyíló, belvárosi, tőlem csak 25 percnyire levő étterem fantasztikus munkahelynek ígérkezik, ott, abban a beszélgetésben kitör rajtam egy hipomániás állapot. Vissza is kellett magam fognom, nehogy leverjek valamit vagy meglássák, hogy remeg a kezem.
Mikor elbúcsúztunk, felhívtam Dóra húgomat és hadarva-boldogan elmeséltem neki örömömet. Útközben azonnal elkezdtem írni a telefonomon az aktuális érzéseimet, majd amit hónapok óta nem tettem meg, az átszállásnál bementem az ottani plázába. Már nagyon rég nem vettem magamnak bizsut. Megláttam sok szépet, és nem tudtam melyiket válasszam. Kiderült, veszély van: megint 3-at fizet, 6-ot kap akció, amibe egyszer vagy kétszer belecsúsztam már. A teljes káoszban és kombinálásban megszületett bennem a döntés: fogalmam sincs, konkrétan mit akarok, nincs elég időm átgondolni és persze nem akarok rengeteg pénzt kiadni 6 dologra, amire talán sosem lesz szükségem. Bölcsen és büszkén léptem ki az üzletből és egy másik boltban megvettem egy irreálisan olcsó és élénk színű pólót.
15:37
A szemináriumon ülök, hang kikapcsolva, videó bekapcsolva – az általános elvárásoknak megfelelően. Ezek az outputjaim, miközben az inputjaim épp fordítva működnek: hallom az előadót, de nem látom, mert mással foglalkozom. A szemem a laptopra tapad, gépelő ujjaim nem láthatóak, így úgy tűnik, mintha figyelnék.
Csak egy hajszálnyival érzem magam nyugodtabbnak, ezért majd mikor elindulok Lénával találkozni, be fogok venni még egy nyugtatót.
18:41
10 perce lett vége Lénával a találkozásnak. Elmondtam neki az apjával való kapcsolatom és a betegségem összefüggéseit, részleteit. Hogy miért tettem, amit tettem, és hogy aztán min mentem keresztül. Úgy érzem, megértett. Kommunikált is velem, tett például egy előrevivő és éles eszű megállapítást, hogy most, hogy külön élünk, mindketten jobban vagyunk: mentesek vagyunk a depressziómtól. Beszélt Rékáról, és azt mondta, megpróbálja őt is közelíteni hozzám. Még csajos dolgokról is beszéltünk, haj és arc-ápolásról. Nyilván csak én kérdezgettem, de válaszolt! Végig jó kedvem volt és nyugodt voltam. Reménykedem. Nagyon büszke vagyok rá. Egy komoly és önálló lány, sok mindenben felnőtt. Nyilván, egy bipoláris anya mellett kikupálódik az ember és ez főként szomorú. Egy magányos erő, amit én sosem tudtam még elsajátítani. Talán tőle megtanulhatom.