„Ne nézz hátra, jön a farkas, nagyot üt a hátadra!“
Vonalhúzások
1.
Részlet első naplómból (2018. nov. 14.):
„Tegnap kiderült, hogy a legutóbbi színházi pályázatot sem nyertük meg. Letöröltem a színházi munkáimat tartalmazó honlapom. Elég volt. Sokat próbálkoztam, elfáradtam. Nem engedett be. Folyton kopogtam, csengettem, az ablakát is megpróbáltam egyszer betörni egy kővel, ami nem esett le a szívemről, így elég ügyetlenre sikeredett a mozdulat. Sírtam a tövében, csókolgattam a talapzatát, zavartan pillantgattam az ajtaján ki és bejárókra, mint egy kéregető ültem ott, nem mertem rájuk nézni. Folyton azt éreztem, akkora az egész monstrum, hogy a teteje nem is látszik. És csak vártam, vártam, hátha beenged, hátha van még ott hely. Bár akik befele lépkedtek, olyan sorszámokat gyűrögettek a kezükben, amiken az én számomnak a többszöröse látszódott. Tényleg, a sorszámomat közben valahol el is hagytam, azt hiszem az orromat fújtam belé, de az is lehet, hogy a rágómat köptem ki… talán itt rontottam el?
Nem érdekel már, hogy hol rontottam el. Nem engedem, hogy hatalmasabb legyen az én univerzumomban bármi is én nálamnál. Ezért hát felálltam szépen, vettem egy mély levegőt, és miközben kifújtam, a színház lassan zsugorodni kezdett. Még jó is, hogy nem voltam benne! Úgy járhattam volna, mint Alice Csodaországban, jaj remélem, akiket szeretek, szintén nem voltak aznap épp bent! Végül épp akkora lett, hogy a bejárat fölött a felirat „SZÍNHÁZ” a szemem magasságába került. Jól belenéztem a szemébe és elővettem egy krétát. Nem kört rajzoltam. Hanem vonalat.
A vonal egyenes és jól látható. Ott guggoltam még kicsit mellette. Néztem a túloldalt. Egy másik élet. Lezárult korszak. Itt vagyok már, ezen az oldalon és újra kezdem. Valahogy.
Felálltam, újra a szemébe néztem. Elhajítottam a krétát. Találja meg ő, ha egyszer majd akarja. És sarkon fordultam. Inkább a teljes ismeretlen, mint valami, ami ismerős és fájdalmas. Sötétben tapogatózva belevágtam a láthatatlan végtelenbe.”
Update: innen, ahol állok, nem látom, hogy lenne még közöm a színházhoz, de nem is ragaszkodom hozzá. Érdekes módon a kréta elhajítása óta öt rendezésem is volt. A kis fehér tárgy bumerángként repült vissza hozzám. A porától teljesen kiszáradt a kezem, de erősen és büszkén szorítom. Most megint úgy tűnik, hogy használnom kell. Csak nem a Csoda-, hanem a Tükörországban.
2.
Új hivatásra volt tehát szükségem. Annak idején színészből úgy lettem rendező, hogy érdekelt a „tükör” másik oldala. Páciensből hát gondoltam, hasonló analógiával átülök a szemben levő székre. 2021 októberében kezdtem meg tanulmányaimat, mint jövendőbeli pszichoterapeuta.
Az anyagilag még megengedhető előképzés vége felé járok, ami a ráépülő képzés előfeltétele, de önmagában semmit sem ér, sehol nem lehet vele elhelyezkedni. A második rész pedig jóval drágább. Azt hittem, mire ahhoz érek, majd lesz valahogy. Hát úgy lett, hogy egyelőre anyagilag lehetetlennek tűnik, hogy belekezdhessek. Ráadásul közben rájöttem, pszichoterapeutából legalább annyi van, mint színházi emberből. Minden második ház csengősora mellett megjelenik valahol egy praxis neve. Nem tudok és megint csak nem akarok részt venni a versenyben a nálam jóval fiatalabb, szüleik által anyagilag támogatott, stabil lelkiállapottal és az előretörés magabiztosságával rendelkező polgártársaimmal. Úgyhogy elő a krétával.
Ennek mi vár a túloldalán? Ezer mindent átgondoltam és elvetettem, mire rájöttem, hogy jelenleg nem tudok harmadik hivatást találni magamnak. 37 évesen ott tartok, mint egy 18 éves, csak az agyam nem olyan szivacs már, hogy könnyen tanuljak. Ezért most képzés helyett munkát keresek. Képzettség nélkül. Ilyen ez a tükörország. És úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna.
3.
Leszedtem a gyerekek által évekkel ezelőtt írt, az ágyam mellé kiragasztott leveleket. Az az időszak elmúlt és nem akarok rajta keseregni.
Előre kell nézni és újra, máshogy kapcsolódni.
Egyik vonal sem fáj.
Nem nézek hátra rájuk.
Fordítok egyet a dimenzión, épp 90 fokot, és az új vonal nem párhuzamos velem, hanem merőleges rám. Jé, ez úgy néz ki, mint egy út. Ráadásul egyenes…
Nem pusztulok, hanem tisztulok.
Egyre kristályosabb a jelen.
A jövő ködös, de egy lépésnyit mindig láttat előre.
Ősz van.
Egyre kevesebb a fény.
Elfogadom.
Tél is lesz.
Azt is.
Szembenézek azzal, ami rám vár.