Sokan mondják, hogy a pokolból talán pont most fogok kiutat találni, amikor egyedül vagyok. Érzek valamiféle erőt, és mintha mióta egyedül vagyok, a depresszióm is megszűnt volna. Talán mert nem engedhetem meg magamnak. Nincs mellettem senki, túl kell élni. Emil mondta egyszer, hogy ha kitörne a háború, azonnal vége lenne a depressziómnak, mert azonnal máshova kerülne a figyelem prioritása. Ez hasonló talán ahhoz, hogy mikor egy erős fájdalmat vagy kínzó éhséget érzel, folyik az orrod vagy pisilned kell, és csak ez a gondolat tölti ki az agyad. Nekem most az tölti ki, hogy életben maradjak és visszakapjam a lányaimat. Mindkettőhöz az kell, hogy munkát találjak. Sok órában, hogy ne maradjon időm magamat marcangolni, és hogy legyen elég pénzem kivenni egy lakást, ahová a lányaim remélhetőleg minél többször együtt lesznek majd velem.
Ahogy teljesen újszerű az egyedül való élet, úgy teljesen újszerű a depresszió váratlan megszűnése is. Persze sokszor kétségbeesek, hogy vajon ez nem csak átmeneti állapot-e. Rengeteg félelem és fájdalom van bennem, rengeteg kiborulás és gyógyszer és magány. De aktív vagyok. Újszerű, hogy a depresszió csak két hónapig és nem fél évig tartott. Ez már önmagában is hatalmas pozitív változás az életemben. Nekem az is elég, ha rövidülnek a fázisaim.