Az estéket szeretem. Vége a napnak, a fájdalomnak, a tanácstalanságnak, önmarcangolásnak. Megérkezem (jó esetben voltam valahol, csináltam valamit), átverekszem magam a négy férfi lakótársam által telefüstölt nappalin, felveszem a fürdőköpenyem, megint áthaladok előttük, mert a fürdőszoba a nappaliból nyílik. Nem nézek rájuk, remélve, hogy akkor ők sem látnak. Megtisztulok. Legalábbis testileg. Fogmosás után felveszem az éjszakai sínt, hogy az álmomban összeszorult állkapocs ne tegye tönkre a fogaimat. És belépek a szobámba. Magam vagyok. De ilyenkor nem érzek magányt. Mintha egy tranzitban lennék, egy váróteremben, a legjobb orvosra, az álomra várva. Megvan a rutinom. Szellőztetek, törölközök, pizsamába bújok. A telefonomat és öt naponta az órámat is töltőre teszem és beveszem az esti gyógyszereimet. Azt, amelyik elvileg csökkenti a hullámokat és azt, amelyik a mély alvás záloga. Utána megnézek egy részt az aktuális sorozatomból – semmi intellektuális tevékenység, csak virtuális „ismerősök”, megérdemelt, kényelmes lazítás. Utána leoltom a villanyt, megpróbálom félresöpörni a rossz gondolatokat annak segítségével, hogy tudom, legrosszabb esetben is csak 10 percig tarthatnak, mert utána beüt a gyógyszer. Némelyik alkalommal fájdalmasabb, ha a kisebbik lányomra emlékeztető plüsst és a tőle kapott, saját kezével varrt kicsi piros levendula szív párna a közelemben van, ilyenkor odébb tolom őket, vagy csak nem gondolok rájuk. Néha pedig beléjük kapaszkodom.
Ébredés. Szívszorító. Vége a nyugalomnak. Bekapcsolt a gépezet, már nem tudok visszaaludni. Átkerültem a semmi világából, az álomból, a nyugalomból a küzdőtérre. Több mint tíz órányi megpróbáltatás és szenvedés van előttem. Megnézem a telefonom, nincs-e valami üzenet, hír, remény. Valami, ami véletlenszerűen megváltoztatná az életem és kirántana a mélyből. Próbálok erőt meríteni. Félrehúzom a függönyt, felhúzom a rolót. Ezek nyújtották annak biztonságát, hogy minél tovább alhassak. Látom a külvilágot. Fáj a külvilág. Sokszor percekig csak ülök az ágy szélén és megpróbálom azzal nyugtatni magam, hogy legalább már ülök, tettem egy lépést és a többit is meg fogom tenni. Belekapaszkodom abba, hogy nem sokára rágyújthatok. Kilépek a szobából, hogy intézzem a kávét és lecsekkolom, hogy vannak-e kint lakótársak. Az elhelyezkedésüktől függően megyek pisilni. Ha szabad a terep, a nappaliból nyíló „női” (na persze, hiába a megállapodás, ők is használják és még csak meg sem próbálják eltüntetni nyomaikat) vagy hátul a konyhából nyíló „férfi” vécébe megyek. Ez utóbbi esetében sterilizálom az ülőkét és megkönnyebbülök, hogy náluk is van vécépapír. Ha. Ez amolyan lutri. Visszamegyek a szobámba és leveszem a pizsamám. Egyrészt, hogy ha megmérem a súlyom, a ruha terhével kevesebbet mutasson, másrészt, hogy fázzak, ami a felöltözésre motivál. Kiviszem a laptopom a nappaliba, a nappal általában az enyém ott, de ma például ketten is kint vannak, így nem tudok az általam vett és főleg általuk használt kanapéra ülni. Lepakolom a cuccaimat az asztalra és kinyitom az ablakot. (Ők csukott ablakkal is nyugodt lélekkel cigiznek.) Kinyitom a laptopom is, ellenőrzöm, hogy épp be van-e ragadva a CapsLock. Ha igen, újraindítom. Hotspotot csinálok a telefonomon és megnyitom az internetet és valamit, amit épp írok. Levelet, naplót, állásra való jelentkezést. Belekortyolok a kávémba és rágyújtok az első cigire. Ez jó.