Sokszor elfog a kétségbeesés, mi van, ha a gyerekek csak felnőttkorukban jönnek rá, hogy nem hibáztam ellenük? Mi van ha nem lehetek már részese a gyerekkoruknak?
Elindult a megfigyelt, rendszeres, heti 60 perces gyerekláthatás. Október 7-én találkoztam először a lányokkal. Ezerszer átgondoltam, mit mondjak nekik. Persze kérdésekkel fogom kezdeni: milyen volt a szülinap? Kik jöttek el? Hogy állnak a barátságok? Réka dobol még? Zongorázik? És Léna? És gitározik?
Amit pedig én szeretnék elmondani nekik, az az, hogy tudom, hogy váratlanul, minden előjel nélkül, hazudva mentem el a családból és ezzel traumatizáltam őket. Aztán pedig számukra szintén váratlanul azzal jöttem elő, hogy vissza szeretnék költözni, és ezzel újbóli traumát okoztam nekik.
8 hónap után lefagyva láttam a lányaimat, teljesen elidegenedve, Réka rám sem nézett és meg sem szólalt. Ő, akivel korábban szimbiózisban éltem.
Emészt a lelkifurdalás, hogy mit tettem velük. Kiszakítottam magam egy szerető családból. Teljesen egyedül vagyok. Sosem voltam még. Rettenetes. Mire való mindez a szenvedés? Ezt kérdezem öt éve magamtól és mindig azt hiszem, ennél rosszabb már nem lehet. És mégis mindig rosszabb. Ez maga a pokol.