Gyerekkoromban írtam először naplót, olyan 10 éves lehettem. Egy ideig rendszeresen vezettem, aztán sokáig nem jutottam hozzá és hatalmas lelkifurdalásom volt emiatt. Sokat gondolkodom azon a mondáson, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja. Mégis azt hiszem, nagyon nehéz ezt betartani, amikor az ember nem egyedül él egy háztartásban. Gyerekkoromban a családommal és a barátaimmal eltöltött idő sokkal fontosabb volt, mint a magamra szánt. Az iskolai szociális és tanulmányi megmérettetések, az otthoni további tanulással töltött órák és a házimunka után sokszor holtfáradtan estem az ágyba. Fejben mégis sokat foglalkoztam azzal, mit írnék legközelebb.
Volt egy plakát útban hazafelé, ami előtt nap mint nap elmentem. Valamiért nagyon sokáig nem cserélték le, és én mindig erről a plakátról akartam írni. Arra már nem emlékszem, mi volt a képen, csak arra, hogy mindig más érzelmeket váltott ki belőlem. Egyszer úgy akartam nekifutni a naplómnak, hogy mennyire gyűlöletes ez a plakát, vagy fojtogat, máskor, hogy milyen szép. Aztán lassan rájöttem, nem a plakát változik, hanem az érzelmeim.
Ezt a blogot december vége óta nem írtam. Közben pedig annyiszor gondoltam rá, és megint annyi különböző-féle érzelemmel, gondolattal terveztem újra írni a sok idő után. De ami mindben közös volt, hogy kitérjek a lényegre: végre tartósan stabil vagyok. Ha visszanézek erre a majdnem fél évre, látom, hogy tele volt hányattatásokkal, mégis valami lényeges különbség történt. A körülmények is megváltoztak az életemben és másféle harcokat vívok, de minden egyszerűbb, mert a „fent”-re és „lent”-re is egészségesen reagálok. Ha jó, jó, ha fáj, fáj. És nem: a jó: mánia, a rossz: depresszió. Elkezdtem tehát felvenni a harcot a betegségemmel. Először kellett szembenéznem magányosan a semmiből való újraépítkezéshez. Először azt gondolom, nem élem túl. Aztán ki tudja honnan, de erőt kaptam. Elkezdtem felnőni. Egyedül, mert azt csak egyedül lehet.
A technikám a következő volt: mindent megengedtem magamnak és semmiért nem szidtam magam. A gyakori semmittevésért és a sírásért sem. Azt mondtam, oké, ÉLSZ. Öngyilkos lettél, de túlélted, kijöttél egy olyan betegségből, ahol a depresszió az emlékezőtehetségedre és a látásodra is ráment, de KIJÖTTÉL. Mi a legfontosabb számodra a világon? Természetesen Léna és Réka. Mi kell ahhoz, hogy őket segítsd és támogasd? Az egészség. És pénz… soha életemben nem tudtam nekik anyagi biztonságot adni, és most arra gondoltam, ha ezt dobta a sors, hogy ebben a vákuum-helyzetben újrakezdjem, miért is ne fognám meg kísérleti alapon egy másik oldaláról: anyagilag a „dolgot”. Eddig a munkát (vagyis nálam: hivatást) mindig úgy tartottam, mint szerelmet. Ami automatikusan adódott, az a színház volt, amikor pedig beteg lettem, lassan arra jöttem rá, hogy pszichoterapeuta szeretnék lenni. És talán egy nap a kettőt összeötvözni. De most nem tudtam már, és nem is akartam magamnak harmadik álmot teremteni. Hanem egyszerűen csak életben maradni és pénzt keresni. Egy 40 órás munkát kerestem, annak ellenére, hogy sem én, sem az orvosaim, terapeutáim sosem gondoltuk volna, hogy pszichésen képes lennék erre. Pincérként kezdtem magam áruba bocsájtani, ez jutott először eszembe, mert tudtam, hogy ebben a munkában emberek közt lehetek, értve itt egyrészt a vendégeket – akik majdnem olyanok, mint a színházban a nagyérdemű, csak testközelben – és a „stábot”. Akik őket kiszolgálják és remélhetőleg egyetértésben, bajtársiasan, egy közös célért dolgoznak. Majdnem egy teljes hónapig kerestem az interneten munkát, mentem el több megbeszélésre és próbanapra sikertelenül. Aztán egy barátnőm tanácsára végig mentem a Szalag utcán, ahol vendéglátóipari egység vendéglátóipari egységgel szomszédol; és megérzéseimet követve betértem a Lélekbe és bemutatkoztam Tamásnak. Minden tesztkérdésre hülyeséget válaszoltam, de hitt bennem. Pár napon belül már aláírtam szerződésem.