Felébredek és minden nehéz. Bevenni a gyógyszereket, mintha egy hegyre kéne felmásznom. Csodával határos volt tegnap délután, hogy ki bírtam szállni az ágyból és megint dolgozni menni. Hogy van erőm úgy tenni ott, mintha rendben lennék? Fontolgattam, hogy lemondom, de mégis mire hivatkoznék? Betegségre? De hát nem mondhatom el, hogy ez pszichés, és minden más vagy hazugság vagy túl kevés információ lenne. Mikor már bent voltam, és láttam az alagút, a nap végét, tudtam, hogy úgyis ez az egyetlen, ami megment: bejárni dolgozni. Otthon maradni nem azt jelentette volna, hogy kipihenem magam és másnaptól jól és munkaképes leszek, hanem hogy még jobban belesüppedek a mély, puha, mocsár szerű matracba, ahonnan még nehezebb lesz kikászálódni. A korábbi évadokban (már csak így nevezzük családommal az első négy depressziós fázisomat), mikor még nem voltam dolgozó ember, mindig arra gondoltam, hogy egy munka rendszeres kötelezettsége talán segítene a fejemet a víz felett tartani.
És lám, itt ülök egy padon az utcán és írok. Élek. Sikerült kimozdulnom, megmozdulnom, elhagytam a lakást délelőtt, a szabadidőmben is. Sokáig tartott, míg rávettem magam, aztán meg ugye ott az elején végtelennek tűnő lista. Felállni, pisilni, felöltözni (ez maga is egy többrészes feladat, beleértve döntések meghozásával és a telefonom keresésével, hogy megnézzem, milyen kint az idő). Összepakolni, az ajtót bezárni. Aztán egyértelműbb, mert csak menni kell egy előre eldöntött útvonalon. Ez most a posta, kerülő úton, hogy szebb utcák impulzusai is érjenek, és hogy több legyen a lépés. Az mondjuk eleve több, mert csiga lassúsággal lépkedek, nincs erőm a szokásos tempóhoz, amit csak az étterembe lépve, a robot üzemmódban sikerül produkálnom. De legalább haladok. Eszembe jut egy korábbi, egy új-generációs (a válás utáni, lábon kihordható) depressziómkor egy kis papírra felírt mantrám, ami azóta is a falamra van ragasztva:
„Nem lehet megállni. Muszáj lépkedni. Minden kicsi lépés számít. Nem lehet megállni.”
Ezt persze arra vonatkoztatom, mikor már elindultam, azaz a depressziót épp sikerül leküzdenem; mert amikor nem, akkor pont a mozdulatlanságot kell elfogadni. Egyébként az is haladás, csak az időben: másodpercek, percek, órák, esetleg napok múlása a következő mozdulatig.
Folyamatosan le akarok ülni, de tovább lélegzem és továbbhaladok minden egyes pad mellett. Aztán az egyikre mégis leülök. A nap süt, és hosszú idő óta először írok. Talán először ebben a fázisban. Ez azért nem biztos, mert rengeteg mindent elfelejtek. (Emlékezetem hézagait, kiderült, az erős gyógyszerek okozzák. Vicces, hogy ezek tartanak életben, és ezek okozzák majd a halálomat is. Fel vagyok rá készülve, hogy demenciában fogok meghalni, és edzem a lelkemet és a tudatalattimat, hogy kedves demens legyek majd – azt mondják, a demencia az ember valódi személyiségét hozza ki.)
Előtörnek mindenféle emlékek, az eddigi életrajzom lehetőségei, amit egy olyan életre kaptam, amikor a különlegességemből dolgozhattam és amiket sorra elrontottam – általában mániás állapotomban. Nagyon fáj, és hatalmas komplementere annak, hogy 40 évesen csak egy pincér vagyok, konkrét kilátások nélkül. Közben tudom, mert megtanítottam magamnak, hogy más szemmel nézzek minderre: az életem egy folyamatos tanulás, ami különböző leckékből áll, amik egyben különböző megoldandó pályák. Minden pálya új dolgot tanít, és akkor kapom meg a megoldásához való eszközt, amikor megfejtem, hogy mi az adott fejezet tanulsága, mit kell éppen leküzdenem, meghaladnom.
A mostani már négy hónapja tart, és az új munkahelyemmel kezdődött (az előzőből szokás szerint kirúgtak). Eszközeim még nincsenek, de haladok tovább a pályán.