Kétségbeesetten kapaszkodom a cigarettákba. Tegnap egész nap másnapos voltam, így nem hasított annyira a valóság. Ma reggel kellett ráébrednem. Eggyel közelebb kerültem ahhoz, hogy megértsem, miért nyúl megint a droghoz, aki pedig már leszokott. Mert a függésben megszűnik a múlt és a jövő és csak a jelen van. Megvan élesen a pillanat, mikor Dávid sokadik kérdésére, hogy nem lesz-e holnaptól sokkal rosszabb, részletesen elmagyarázom és egyben hiszem is, hogy csak a jelen van. De most itt a hiányérzet kínja. Drog kellene, de nincs.
Már az „utolsó találkozáskor”, mikor „minden” utolsó cuccomat elhozta, észrevettem, hogy a sátrat nem. Nem akartam szólni érte, hogy ne kelljen újból találkozni, gondoltam tartsa meg vagy dobja ki. Minden üzenetétől is védtem magam, egyszer postán is visszaküldött egy pólót és egy könyvet, amihez kézzel írt levelet. Minden alkalommal megkértem, hogy ne jelentkezzen többet, mert csak felszakítja a sebeket. Most megint pucér a sebem és száll bele mindenféle kosz és szilánk. És most én téptem fel.
Csak ülök és dohányzom, úgy érzem nem bírok tovább írni. De az új énem ezt is megengedi magának, hogy csak üljön és maga elé nézzen. Kivárom, míg erőm lesz a következő döntéshez (mozdulathoz) és nem hibáztatom magam. Tudom, mert látom, hogy egyik lábamat a másik után téve lépkedek, bár nem tudom még, mi felé. De lépkedek: élek, nem süllyedek bele a depresszióba.
Éjjel megint a gyerekekről álmodtam, megint megenyhültek és megint minden szép volt. Az agyammal tudom, hogy ők a legfontosabbak és az ő hiányuk a legrosszabb, most mégis aktuálisabb Dávid hiánya.