Tegnap nagyon depresszív napom volt. Reggel még megbeszéltük Katinkával, hogy erős nők vagyunk. A délelőtti munka alatt kezdtek jönni a rossz érzések és a kétségbeesés, és úton hazafelé már megint tömegközlekedési eszközön jött rám a sírás. Kitűztem célul, hogy senkit nem fogok felhívni, egyedül birkózom meg a fájdalommal. Bevettem egy nyugtatót és otthon azt játszottam, hogy este van. Megfürödtem, néztem két részt a sorozatomból és aludtam egyet. (Mostanában megint többet és mélyebben alszom. Ez nálam a depresszió egyik jele szokott lenni. Most próbálom úgy interpretálni, hogy csupán az elmúlt hónap lemaradását pótolom.) Úton esti munkámba azt fejtegetem, mi lehet az oka a megzuhanásnak.
Előző nap találkoztam először terápia keretén belül a lányokkal. Léna sokat és viszonylag fesztelenül beszélt. A terapeuta kérdésére, hogy mire lenne ahhoz szükség, hogy újra velem is legyenek, azt mondta, hogy a Mama találjon magának olyan munkát, amit szeret és legyen jól. Réka megint szótlan volt. Amikor kimentek félidőben és természetesen együtt a mosdóba, a terapeuta megjegyezte róla, hogy traumatizálva van. Ezt magam is tudtam, de egy szakember szájából hallani akkor is szörnyű volt. Este felhívott Emil és elmondta, hogy Léna szerint egy kis lépéssel közelebb kerültünk egymáshoz. Miért nem ebbe kapaszkodom? Csak a jót és reménytelit kellene meghallanom. De annyi mást is mondott, amik elbizonytalanítottak. Végtelen hosszúnak tűnik az az út, ami a gyerekekhez vezet.
Ma szemináriumom volt, nem teljesen érdektelen, de ólmos álmosság vett erőt rajtam, majdnem az egészet végigaludtam. Nincs erőm kimozdulni a lakásból, megkérem Esztert, hogy nálunk találkozzunk. Hajlandó átjönni és nagyon jó vele. Ahogy elmegy, újra elönt a fáradtság és az ebből következő nyugalom.