11:30
Kezdem feladni a reményt, hogy olyan helyet találjak, ahol élvezem a munkát. Abigél nappalijában ülök a tegnapi ruhámban, mai kávé és cigi társaságában.
Meg az övében, csak közben mégsem, mert neki előbb még fel kell ébrednie. Szótlanul üldögélünk, csak a YouTube-on beszél egy férfi angolul. Egy szót sem értek belőle. A macskája folyamatosan engem figyel. (Mármint Abigélé, nem a férfié.) Van rajtam néhány szőre. (Mármint a macskáé, nem a férfié.)
Nem mentem el 10-re a tegnap előtti késdobálóba a megbeszélt állásinterjúra, sem tegnap a billiárd klubba próbanapra. Egyik helyen sem tudom magam elképzelni, ráadásul az elmúlt 30 óra 70 százalékát átaludtam. Nem meglepő módon céltalanul és jövőkép nélkül érzem magam. A túloldalán vagyok annak a két hosszú alvásnak, aminek oka a késdobálóban megalapozott másnaposságom és aminek a másik oldalán még semmi nem érdekelt, csak, hogy aludjak.
Nyáron hat hétig nem ihattam alkoholt egy vérvizsgálat miatt. Visszasírom. Utálom magamat a nagy ivások után. Nem csak, mert másnap fogom a fejem, hogy már megint miket csináltam, hanem mert egy teljes napot lehúzhatok a klotyón. Meg, mert a másnaposság állapota jelenleg úgy hat rám, mint egy nagyon erős nyugtató, aminek hiányában másnap elvonási tüneteim vannak. Tehát A nap iszom, B nap másnapos vagyok, C nap a szokásosnál is deprimáltabb. De most nem csak ezért vagyok sokkal rosszabbul. Tegnap Emil elárulta, hogy annyira rossz és kilátástalan az anyagi helyzetük, hogy majdnem kilakoltatták őket a lakásból. És nekem sikerült munkát találnom?
12:50
Hazafelé tartok Abigéltől. Bárcsak hamarabb elindultam volna. Nem azért, mert annyi dolgom van – félelmetesen nehezedik rám az újabb üres szombat – hanem mert így ő kért meg, hogy lassan induljak el. Mindenkinek más a komfortzónája, én leblokkolva ültem nála és szívtam egymás után a ki tudja hányadik cigarettát, mint egy kilassított végtelen pillanatban. Nem akartam tudni mennyi az idő, és hogy áll-e vagy mozog.
Abigélt öt éve ismerem a nappali kórházból. Éveken át borderlineként diagnosztizálták, de újabban küzd ez ellen a bélyeg ellen. Dolgozni nem tud, korai nyugdíjat kap. Nálam 4 évvel fiatalabb, leszbikus és egyedül él. (Vagyis a szőrös macskájával.) Több krízis időszakomban laktam nála, legutóbb, mikor elköltöztem otthonról és még nem találtam lakhatást. Rengetegszer látogattam meg az elmúlt öt évben, a barátságunk hullámzása alapján hol gyakrabban, hol ritkábban. A mániás fázisokban sokat takarítottam is nála, a depressziósokban inkább nem mentem. Nagyon sokszor ő is rosszul volt, mikor segítségre lett volna szükségem. De sokszor ott volt mellettem a bajban. A kapcsolatunk kiszámíthatatlan, de mindent tolerálok tőle, ha valaki, én megértem azt, ha egy beteg ember önvédelemből határokat szab.