Szia Emil!
Mindenképp azzal kezdeném, hogy továbbra is megbántam, hogy eljöttem. Ezt azonban valószínűleg nem lehet már visszafordítani.
Az elmúlt 4-5 évben egyre nagyobb távolságot éreztem köztünk. Félidőben felmerült egyszer a válaszút, hogy menjek vagy maradjak, akkor ahogy Te is mondod, kompromisszumok árán, de maradtam. A mai pontból nézve a Veled való kapcsolatomat elfogadva, azt tovább élve maradnom kellett volna, továbbra is kompromisszumot kötve a sorsommal. Nem azt nézni, hogy csak félig van a pohár, hanem, hogy van egy fél pohár víz. Hiszen ott voltak a gyerekek, az otthon, ahová hazatérhettem, és ott voltál Te is, egy jó ember/barát/segítség. Ezt most mind elvesztettem.
Nehéz a kérdésre válaszolni, hogy miért hagytalak el. Túl közel van még minden és inkább az érzéseim, mint a gondolataim vezéreltek. Talán évek múlva több választ tudok majd adni magamnak is és Neked is. Ez csak egy nagyon erős érzés volt bennem, hogy el kell mennem, magam miatt, különben nem sikerül boldognak lennem és az semelyikünknek négyünk közül sem tesz jót. De az, hogy ezt „éreztem” egyikünknek sem segít, mindkettőnknek minél több konkrétumra lenne szüksége. Ezért összeszedek mindent amit eddig végiggondoltam.
Dávidról nem írok pozitív listát, amit kértél, mert ahhoz a kapcsolathoz semmi közöd, mint ahogy a vele kapcsolatos érzelmeimnek sincs semmi köze a Veled kapcsolatos érzelmeimhez.
Rólad sem írok negatív listát, mert nincs ilyen lista. A korkülönbségen kívül, amit az évek során egyre erősebben éreztem, csak egyetlen dolgot tudok továbbra is mondani, ami nagyon taszított, hogy megkeseredtél. Mikor megismertelek, egy nyitott, optimista, pozitív ember voltál, tele akaraterővel, reménnyel. (Tudom, hogy nagy szerepet játszott ezeknek átformálódásában a betegségem és a többszöri megcsalások. Ezért bocsánatot kérek Tőled.) Nagyon sok dolgot eleve negatív színben látsz, iszonyú kritikus vagy, alapvetően ellenséges attitűdöt veszel fel sok emberrel és dologgal kapcsolatban. Ezt sokáig kívülről néztem, majd amikor elhagytalak, személyesen is részesültem a gyűlölet és káromló áradatban. Kifordultál magadból. Én voltam, aki kiváltotta, ezért nem akartam szembe szállni és hasonló módon kommunikálni. És nem akartam lemenni arra a szintre, nem csak a lelkifurdalásom miatt, hanem mert én nem ilyen vagyok. Ahogy ezt a helyzetet lereagáltad, azt hiszem, azzal taszítottál végképp el magadtól. És ezt a gyűlöletet a gyerekek is érezték. Hogy ne érezték volna? És csak Veled voltak, engem nem akartak látni, (bűntettek mint az ószövetségben), így csak ezt a gyűlöletet élték meg, ami otthon volt a levegőben. Mama mondta, hogy többször is leállított Téged, mikor a gyerekek előtt szidtál. Sajnos valószínűleg voltak olyan esetek is, amikor senki nem volt ott, hogy leállítson. És még ha nem is voltak, szinte egyenértékű ezzel az, ha a gyerekek beszéltek csúnyán rólam és Te nem állítottad őket le. Valamint az, hogy a gyerekek nem akartak látni és Te nem mondtad nekik, hogy de igen, találkoznotok kell vele, ő az anyukátok és szeret Titeket. Végig nézted, ahogy a hónapok során egyre jobban elhidegültek tőlem, míg én tehetetlen voltam. Mert az nem elég, hogy például mikor zokogva felhívlak, hogy hadd beszéljek a gyerekekkel, akkor Te megkérdezed ezt tőlük és aztán azt mondod, hogy nem akarják. Ennél többet kellett volna tenned, hiszen Te vagy az apjuk, Te jobban tudod, mi jó nekik, mint ők maguk. De Te gyűlöltél és azt akartad, hogy megbűnhődjek (ismét ószövetség, szemet szemért, fogat fogért). Te annyit beszélsz a szeretetről és az önzetlenségről. Én abban a fajta szeretetben, önzetlenségben és moralitásban hiszek, amiben semmilyen helye nincs a gyűlöletnek, büntetésnek. Ha valaki igazán szeret valakit, akkor az el is tudja engedni a másikat gyűlölet és büntetés nélkül. És továbbra is támogatni, mert a másik is egy Ember, aki nem csak bűnökből áll, és mert gyerekeknek szükségük van anyukákra. Hónapokig senki nem mondta nekik, hogy az anyjuk szereti őket, csak hogy egy büdös szajha. Vagy ha nem mondta ki, akkor érzékeltette és tétlenül nézte. Csak akkor – túl későn – kezdtél el komolyabb lépéseket tenni annak érdekében, hogy közelítsenek hozzám, mikor felmerült, hogy visszakaphass. És akkor sem morális okokból, hiúságtól, megbántottságtól függetlenül, hanem azért, mert Neked akkor már az volt érdeked.
Az utolsó 2-3 hónapban egyre jobban kétségbeestem, már csak a gyerekek érdekeltek és ebben e kétségbeesésemben csak azt az utat láttam, hogy visszamenjek Hozzátok. Mondtad, hogy ez csak akkor lehetséges, ha Veled is szeretnék élni és nem csak a gyerekek miatt teszem. Akkor elhitettem magammal, hogy ez így van és működni tud. Aztán mikor élesre fordult a dolog és szakítottam Emilvel, elmentem egy hétfői napon Hozzád a lakásba. Akkor és ott azt éreztem, hogy ez nem fog menni. Utána próbáltam magam győzködni, hogy de, de valami nagyon nagy erő minden egyes találkozásunkkor és beszélgetésünkkor azt mondta nekem, hogy bár hiba volt, hogy – és főleg ahogy – elmentem, de a jelenlegi helyzet az, hogy a gyerekek már nem akarnak velem élni, én pedig Veled nem. Már túl nagy kompromisszum lenne. Kompromisszum, mire fel? Hogy együtt lehessek a gyerekekkel, akik már nem úgy szeretnek és talán soha sem fognak úgy szeretni, mint régen? És én se Téged?
Iszonyú lelkifurdalásom van, mert nagyon sok évig nagyon jó volt Veled és mindig mindenben támogattál, sokáig csodálatos volt az életünk. Nem akartam a számomra legfontosabb felnőtt embert, barátot, művésztársat, mindent, hálátlanul cserben és magára hagyni. Mégis megtettem és azt érzem, magamért meg kellett ezt tennem, ki kellett szállnom ebből a kapcsolatból, mert az a bizonyos kompromisszum tarthatatlannak tűnt. És épp ezért azt érzem, hogy nem is tudok már visszamenni. Persze soha nem mondom, hogy soha, az élet vagy az Isten, vagy ki tudja ki útjai kifürkészhetetlenek, honnan tudhatnánk, milyen fordulatok állnak még előttünk? De kérlek ne erre várj, ne ebben reménykedj, hanem gondold át a szeretetről alkotott képedet és próbáld meg önszeretetből, a gyerekek iránti szeretetből feldolgozni, hogy külön vagyunk.
Emlékszel, mikor mondta régen az a koreográfus Győrben, a Tunyi Zoli, hogy mióta lett jó a (szakmai) élete? Amióta mindenkiről mindig csak jót mondott. Kívánom Neked is és magamnak is, hogy pozitívan álljunk a világhoz minden rengeteg szenvedés és seb ellenére. Nagyon sok pofont kaptunk mindketten, főleg az élettől, de sajnos egymástól is. Ennek ellenére ezredszerre is meg kell próbálnunk újra felállni. Magunkért és a gyerekeinkért.
Lujza