Úgy kellett ma összekaparnom magam, mint egy matricát fel. Kétdimenziósan tapadtam az ágyba és a fájdalomba. Már-már annyira vékonyan, hogy azt gondoltam, talán nem is létezem, csak ez a fájdalom létezik.
Nem akarok soha többet senkitől függeni. Károsít, tönkretesz.
A munkahelyem kapcsán (November 27-e óta dolgozom pincérként a Lélekben) sikerült magamban tudatosítanom, hogy nem függök a munkaadóimtól. Nem stresszelek, ha kirúgnak, kirúgnak, megyek máshová.
A gyerekeimmel kapcsolatban is sikerült elengednem, hogy megint nem akarnak velem találkozni, bár pont azzal a mondanivalóval készültem, hogy nincs stressz, akkor találkozzunk, amikor nekik jó. (Talán metakommunikációsan ment át az üzenet.) Kibírom, abban a tudatban, hogy szeretnek és egy napon mindent meg fognak érteni és új, erős alapokra helyezett kapcsolat épül ki köztünk. Ebben sokat segített a gyámügyön Emillel tett múltkori látogatásunk. Másfél órán át részletezték a szociális tanácsadók, hogy mekkora hibát követett el azzal, hogy ilyen sokáig hagyta, hogy a lányok ne találkozzanak az anyjukkal. Ő folyamatosan arra hivatkozott, hogy a lányoktól jött ez a kívánság, a nők és én pedig azt próbáltuk megértetni vele, hogy nem ez a kérdés, hanem, hogy ő erre hogyan reagált. A személyes sérelmétől függetlenül – amit egyfolytában a lányokra terhelt, – el kellett volna mondania nekik, hogy én csak őt hagytam el és nem a lányokat. Hogy semmi közük a mi kapcsolatunk végének részleteihez. Hogy ugyanúgy, ahogy ő a kialakult helyzet ellenére szereti őket, én is szeretem őket és a kialakult helyzet ezen sem változtat semmit.
Nem függök a depressziótól sem, vagy a pillanatnyi érzelemkitörésektől, tudom, hogy elmúlnak és visszatér az erőm. Ezt éreztem tegnap is, mikor nyolc óra idegölő munka után hullafáradtan bementem a plázába abban a reményben, hogy találkozom a gyerekekkel, ahogy az meg volt beszélve. Mondjuk nem ide, hanem a lakásuk elé, csak közben mikor Emilt hívtam, kiderült, hogy Klára, a féltestvérük elvitte őket vásárolni. Míg arra vártam, hogy Klára visszahívjon, gondoltam elintézek egy rövid vásárlást. Közben már éreztem, hogy nem fogunk találkozni a gyerekekkel, és azt is, hogy nem is vagyok olyan állapotban, amiben ez előrevivő lenne. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor a bébi részleget megláttam. Szerencsére a pelenkák sora mellett pont volt valami hirdetőtábla, így annak és a polcnak a szegletében félig meddig el tudtam bújni, miközben kitört rajtam a zokogás. Ömlött a könnyem, rázkódott a testem és csak bámultam a pelenkákat. De tudtam, mert ismerem, ezt meg kell élni, ki kell várni amíg tar, és elmúlik. Semmit nem vettem, csak kikeveredtem a kapitalizmus neonvilágítású mennyországából, miközben rezignáltan nyugtáztam Emil hívását, hogy a lányok nem akarnak találkozni és majd jelentkeznek amikor akarnak.
Dávid újra és újra felbukkanásakor viszont függök tőle. Vagyis a reménytől, hogy hátha megint összejövünk. Inkorrekt, hogy bár ő szakított velem, gyakran megjelenik, hogy részletezze, mennyire hiányzom neki. Most ráadásul azt a kártyát is kijátszotta, hogy a fia folyton rólam kérdez és tisztáznunk kéne vele a helyzetet. Végigbőgtem az öt perces hangüzenetét, minden érzelem és emlék feltört bennem, és egyszerre a reménytelenség és a remény. Nyugtatót vettem be és elmentem dolgozni.
Éjfél után, amikor végeztem, megírtam neki, hogy beszélhetünk másnap. Addigra az fogalmazódott meg bennem (tévesen), hogy belemegyek a játékba, úgy teszek, mintha mindenen túl lennék és nagyon barátságosan felajánlom, hogy találkozzunk hármasban. Másnap másfél órán át telefonáltunk. Elmeséltem neki milyen jól vagyok, hogy végre találtam magamnak éttermet és hogy mi történt a gyámügyön. Végig magabiztos és laza képet alkottam magamról, miközben belülről majdnem szétvetett az érzelemkavalkád. Ő ellenben érezhetően izgult, egyik cigarettát a másik után szívta, sört ivott és néha remegett a hangja. Beleszőttem a beszélgetésbe, hogy mennyire egyértelmű és irreális volt az az átmeneti kétségbeesett gondolatom, hogy visszaköltözzek a gyerekekhez (nem Emilhez!), és hogy mennyire haragszom Emilre, akivel a gyerekek üzeneteinek átadásán kívül nem is kommunikálunk. Nagyon örült és úgy éreztem, benne van a pakliban, hogy ezáltal a szakításunk egyetlen oka nyilvánvalóan semmissé válik a szemében. Megbeszéltük, hogy pénteken munka után bejönnek hozzám a Lélekbe és elmegyünk karácsonyi vásárra. Végezetül hármasban is beszéltünk a fiával, aki aznap nála aludt. Nagyon örült nekem és mindenféle keresztkérdéseket tett fel Dávidnak, aki ezek nagy részét átirányította hozzám. (Például, hogy fogok-e még náluk aludni. Ezt a kérdést visszairányítottam Dávidhoz, aki válasz helyett csak zavartan nevetett.)
Éjjeli szokásos felébredésemkor elöntötte a boldogság a lelkemet. Úgy éreztem, hogy megint összetartozunk, a fia összehoz minket és Dávid szép lassan belátja majd, hogy nem létezik köztünk semmiféle akadály.
Pénteken nagyon nehéz volt a munka, nagyon sok vendég volt és ott volt a főnököm és a felesége, így folyamatosan megfigyelve éreztem magam. Kétségbeesett pillanataimban mindig arra gondoltam, hogy 4 körül megjön Dávid, átölthetem és végre nem egyedül kell tovább cipelnem a nehézségeket.
De nem jött meg. Mert esett a hó…
Írtam neki, hogy a vásár helyett egy kávézóba is beülhetünk, de azt mondta nem sokára már haza kell vinnie a fiát az anyjához. Aznap még nem, csak másnap, mikor megint nagyon nehéz volt a munka, jöttem rá, mekkora kárt okozott bennem. A nehéz pillanatokban ugyanis megint ő jutott eszembe, de már nem éreztem a biztonságát. Persze tudtam, hogy elvileg jövő héten is találkozhatnánk, mikor újra nála lesz a fia, de ez túl távolinak és bizonytalannak tűnt. 48 óra alatt megszoktam azt az érzést, hogy nem egyedül vagyok, hogy nem egyedül cipelem a terheket és erre konvertálódott át az agyam. Az egyedüllét, ami az utóbbi hetekben erőt adott, most kétségbeesett elesettséget és tehetetlenséget. Megint előtört bennem a kisgyerek, aki másokra szorul. Felhívtam Dávidot, hogy elmondjam neki, mit okozott bennem az, hogy újra felbukkant, aztán mégsem találkoztunk. Abban reménykedtem, hogy megért és megnyugtat. De mérges lett, úgy érezte, hogy számon kérem és azzal mentegetődzött, hogy ő semmit nem ígért nekem. Ez volt az utolsó beszélgetésünk. A legutolsó.