Kedves Léna és Réka!
Már olyan régóta nem beszéltünk, hogy nehéz most elkezdeni. Annyit gondoltam az elmúlt hónapokban arra, mennyi mindent szeretnék Nektek elmondani. Aztán minden máshogy alakult. Már nincs mit megmagyaráznom, mert már én sem értem, hogy tehettem, amit tettem.
Kimondhatatlanul nehéz terhet raktam mindhármótokra. Azt hittem, ha elhagyom az apukátokat, azzal vége lesz a betegségemnek, de tévedtem. Azt hittem, ha elhagyom az apukátokat, mi ugyanúgy együtt maradunk és minden nap találkozunk. De tévedtem.
Tehetetlen voltam az elmúlt hónapokban, végig arra vártam, mikor fogtok megenyhülni, mire rájöttem, hogy soha többé nem akartok már látni. Se élőben, se telefonon, levélben, üzenetben nem értelek el Titeket, és kétségbeesésemben a hatóságokhoz fordultam látogatási jogomat érvényesíteni, de iszonyú sokáig tartott az is, mire egyáltalán behívtak minket, a találkozásra pedig még mindig ki tudja mennyit kell várni. Hét hónapja nem láttalak Titeket, csak fényképeken. Gyönyörűek vagytok és boldognak látszotok, aminek nagyon örülök, de aminek nem lehetek a részese.
Állandóan régi emlékek járnak a fejemben, a közös életünkről. Mielőtt beteg lettem, mi voltunk a világon a legjobb család. Szeretetben, vidáman, kreatívan, egymást imádva éltünk. Bárcsak vissza lehetne menni az időben. Éjjel Rólatok álmodom, sokszor ignoráltok, de néha megenyhültök és elönti a szívem a katartikus boldogság. Aztán felébredek és folytatódik a borzalom. Iszonyatosan hiányoztok, a folyamatos gondolatoktól, emlékektől, szavaitoktól, kérdéseitektől, az újra és újra olvasott leveleitektől, amikben a legjobb anyának neveztek és azt írjátok, örökre szeretni fogtok, egész nap sírok. Olyan tökéletes volt az életünk, és a betegségem de főleg a szörnyűséges döntésem mindent elvágott.
Szeretném, ha megértenétek, hogy amit tettem, kétségbeesésből fakadt, és ha tudtam volna, milyen tragédia alakul ki belőle, soha nem mentem volna el otthonról.
Nem akarom a betegségemre kenni a döntésemet, mert épp eleget szenvedtetek már így is miatta. Léna, téged annyira megviselt az állapotom, hogy leszakítottad magad a családról és egy álomvilágba menekültél. És Réka… drága Réka, ez fáj a legjobban, Te voltál a legtöbbet velem, öntötted belém a lelket, az álmomat vigyáztad, hogy volt erre ennyi energiád? Megtaláltam a Spotifyon a Hiányzol című albumodban a sok együtt hallgatott zenénk mellett egy általam nem ismert dalt, a címe: Kevés voltam neked. Amikor meghallgattam, azt hittem szétszakad a szívem. Hogy adhattam Neked ilyen érzést? Én azt reméltem, kérlek hidd el, hogy minden nap láthatlak, ölelhetlek, szagolhatlak tovább is, veled nevethetek. Nem voltál kevés nekem, mindennél több voltál. Annyira több, hogy már nem tett jót neked, annyira aggódtál értem, hogy szinte felcserélődött köztünk az anya-gyerek szerep.
A szeretet mindennek ellenére megmaradt és ezt semmi nem rombolhatja le. Nagyon kérlek, adjatok egy esélyt, hogy jóvá tegyem! Nem bírom ki Nélkületek, szeretnék visszaköltözni Hozzátok.
Annyi mindent megtanítottam Nektek, és annyi mindent szerettem volna még átadni. De önző voltam és tönkretettem. Mégis arra kérlek, hogy emlékezzetek arra, amit mindig mondtam és mutattam is, hogy mindent meg lehet bocsájtani. Én egész életemben mindenkinek mindent megbocsájtottam, és magam is annyiszor kértem és kaptam bocsánatot. Ez az egyetlen értelme mindennek, hogy újra lehet kezdeni. Hogy nincs olyan, hogy örökre elvesztünk mindent. Csak ez a remény tart életben.
Kérlek vigyázzatok magatokra és egymásra és kérlek válaszoljatok!
Szeretettel: Mama